Ólmok álmodója
Az ólomkatona állítólag a háborúk mellékterméke. A szó valóságos és átvitt értelmében is. A napóleoni csaták után készítettek először efféle játék hadsereget, a feljegyzések szerint a puskagolyó alapanyagából, éspedig egyfelől azért, hogy a gyerekek játsszanak vele, másfelől meg azért, mert a terepasztalon bárki bármikor átírhatta, kiigazíthatta a valóságot.
Az első, ólomból öntött hadfiak soványak voltak, lapos, nyeszlett, éppen csak domború nyomatok, akárha egy könyv lapjai közül potyogtak volna ki. Hát így néznek ki a rettenthetetlen vitézek? Bizony nem így. Gubányi István, Magyarország legismertebb és sokáig egyetlen ólomkatona-készítője szerint épp ezért kellett később méretarányosan kigömbölyíteni, élettel megtölteni a harcosokat.
Gubányi István édesapjától örökölte a mesterséget. Édesapjától, aki az ötvenes években akkor kezdte önteni az ólomkatonákat, amikor a hatalom birtokosai attól rettegtek, hogy aki ólmot tart, titkos nyomdát üzemeltet vagy lövedéket gyárt. Az ólom mifelénk hadianyagnak számított. Egyébként pedig mi volt a baj az ólomkatona-öntéssel? Végtére is Gubányi úr édesapja "hadi célra" használta az ólmot. Előbb csak bedolgozóként serénykedett egy idős ólomkatona-öntő házaspárnál, majd lehetősége nyílt arra, hogy a szerszámokat megvásárolja, majd a nyolcvanas években fiára örökítse a mesterséget.
Gubányi István ma népművészeti vásárokon, hagyományőrző seregszemléken és a Művész mozi mellett, a Teréz körúton található saját boltjában árusítja az ólomkatonákat. 1980-ban készítette az első figurákat, amelyeket egyszerűen csak zsilettpengéknek nevez, miután a napóleoni idők vékonyka játékaira hasonlítottak, s némi túlzással kenyeret lehetett szeletelni velük. Hogy azért mégse nézzük le a pilincka hadfiakat, Gubányi úr elmeséli: azok öntőformáit akkoriban palalemezbe vésték, ami igen nagy kézügyességet igényelt, az NDK-ban külön szakiskolában képezték a palavésőket.
Gubányi István azonban rájött: valódi kereslet az "emberes" katonák iránt mutatkozik, így később a vitézek igazi, színes, arányos és korhű figurák lettek, a hadseregek pedig igény szerint nőttek. A '48-asok például. Azt mondja: előbb gyalogos honvédet készített, de a gyűjtők azt kérdezték tőle: lovas huszár nincs? Lesz, mondta biztatóan Gubányi úr, és gyorsan körülnézett, mit tehetne az ügy érdekében. A régi öntőformák között akadtak porosz lovasok, valamint napóleoni katonák, akikből némi átalakítással magyar huszár lett. Akkor meg azt kérdezték a gyűjtők, hogy hol vannak a tüzérek. Lesz, mondta a készítő, és ismét körülnézett az öntőformák között, kell-e mondanunk: rövidesen ott guggoltak a szigorú ólomtüzérek az ólomágyúk mögött. Lettek aztán korabeli fegyverek, köztük a szabadságharcban gyakran használt, tüzet okádó röppentyű, amelyet kezdő ólomkatona-gyűjtők általában csillagászati távcsőnek néznek, és végül lett ellenség is: egyre gyarapodott a fehér kabátos osztrákok armadája. Gubányi úr akkor jött egy kicsit zavarba, amikor felmerült az igény: '48-as huszárzenekar kellene. Ilyen ugyanis állítólag nem volt, de egy ügyes ólomöntőnek ez semmiség: néhány hónap múlva a vitrinpolcon masíroztak a huszáregyenruhás muzsikusok, új perspektívát nyitva a történelemtanítás előtt.
Gubányi István szerint a mai napig a '48-as figurák a legkeresettebbek. Hogy a kézművesvásárokban és a hagyományőrző csapatok által életre keltett tavaszi hadjárat helyszínein veszik őket, az még érthető, de hiszik vagy sem, még a szombathelyi Savaria-napokon is ezeket keresték az egyébként ugyancsak kapható, és helyi értékük szerint talán fontosabb római katonák, gladiátorok és az azokkal szemben vicsorgó oroszlánok helyett.
A kézzel festett '48-as műremekekből nem tud annyit készíteni, amennyi elég volna. Mert "a katona" az mégiscsak a '48-as huszár. Készüljön mézeskalácsból vagy ólomból, egyre megy.
