"Ne az embert tűzzük a kokárdára"
Petőfi naplójában különben az is olvasható, hogy miközben ő a Nemzeti dalt írta, felesége nemzetiszín főkötőt készített magának. Bár ez utóbbi nem élte túl a XIX. századot, az események hatására a magyar színhármas (a piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi) vált a hivatalos lobogóvá.
A piros-fehér-zöld színhármas meggyökereztetése azonban nem kizárólag a márciusi ifjak érdeme, ők csupán "rehabilitálták" a nemzeti színeket. A trikolór először Mátyás korában tűnt fel egy pecsétnyomón, de ekkor még messze állt attól, hogy országszerte ismert legyen. A háromszínű szalagot viszont már a XIX. század elején is hordták, többek között József nádor felesége, Anna Pavlovna - meséli Bertényi Iván heraldikus, egyetemi tanár. A kokárda történetébe azonban nem csupán a felívelés, hanem a tiltás évei is beleivódtak: a 48-as forradalom leverésétől a kiegyezésig senki sem hordhatta, mint ahogy a Tanácsköztársaság is inkább a nemzetközi vörös színt részesítette előnyben. A Kádár-korszakban csupán a nem hivatalos ünnepeken viselt kokárdát nézték rossz szemmel, hiszen abban a függetlenség vagy épp a szovjetellenesség jelképét vélték felfedezni.
Annak is számos, máig nyúló története van, hogy kik és milyen célokra használták ki vagy fel a jelképet. A hatvanas-hetvenes években, a lengyel-magyar barátság idején például nagyobb eséllyel stoppolhatott a lengyel országutak mentén egy nemzetiszín szalagot viselő magyar turista, mint nélküle, eleveníti fel az előnyök egyik kevésbé véres példáját Bertényi.
A politika azonban ezt a jelképet is igyekezett kisajátítani, megpróbálta leszűkíteni, testre szabni a kokárda jelentéskörét.
- Az lesz a szép világ, ha újra az összetartozás és nem az elkülönülés szimbóluma lesz. De erre, félek, sokáig várnunk kell még - mondja Grendel Lajos író. A szimbólum lejáratásának mértékét talán az is jelzi, hogy a kokárda körüli olyan politizálás kritikája, mint a Fideszé volt az előző választási kampányban, még olyan írókban is megfogalmazódik, akik alkatilag nem vonzódnak a jelképek viseléséhez.
- Jelvényeket sem tűzök a hajtókámra, gyűrűt sem viselek az ujjamon. Ám, mindezzel öszszefüggésben, úgy vélem, a magyar politizálásnak meg kellene változnia: idejétmúltnak érzem - magyarázza Láng Zsolt író, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője.
- Több jelentéssel bír számomra a kokárda, mint amit a politika mozgásban tart - teszi hozzá Visky András költő, a kolozsvári színház dramaturgja. - De nem a kokárda önmagában, meg a "kokárda" szó, hanem a szóban az idő. Azt jelenti, hogy nem vagyok eladó. Nem a saját elhatározásomból nem vagyok az, hanem egyszerűen mint ember, lényegem szerint. Nem az embert kell a kokárdára tűzni. Nem kell az embert a kokárdára tűzni.
A megkérdezett írók abban is egyetértettek, hogy manapság nehéz, ha ugyan nem lehetetlen olyan művet írni, amely miatt szerzője kiérdemelné a mellére tűzött kokárdát.
- A dolog már ott kezdődik, hogy nem ismerkedem olyan nőkkel, akik kokárdát akarnak a mellemre tűzni, miközben valamely művemet írom - magyarázza Láng.
A történelmet persze a győztesek írják, mindazonáltal a nép is teszi a dolgát. Legendát sző: a kokárda ott ragyog egy finoman erotikus, intimus, forró jelenetben, Sándor mellén, mondja Visky. A történet szerint azonban - hangsúlyozza a kolozsvári szerző - nem a versre, a "műre", hanem Petőfire tűzte a trikolórt az okos asszony.
