Sportvezetőben is akad megélhetési, számos; olyanból van kevés, mint Gyulai Pista. (Még véletlenül sem írom le azt a szót, hogy volt, miként ez az írás sem nekrológ, inkább emlékező mondatok csokra. Ezért is Pista és nem István.) Előbb atléta volt, aztán tévés, végül sportvezető: az egyik legnagyobb és legrangosabb nemzetközi szövetség második embere. Papíron második, valójában az első, kérdezzenek csak meg bárkit, aki járatos az atlétavilágban. Sportolónak sem volt éppen akárki, sokszoros magyar bajnok. Négyszázat futott, állítólag ez a leggyilkosabb táv: az ember elkezd teljes erejéből szaladni, aztán igyekszik tartani a tempót, hogy a második egyenesben megpróbálja elérni a célt, amely valahogy nem akar közelebb kerülni. Neki sikerült.

Amikor a sportoló kiöregszik, mert egyszer kiöregszik mind, akkor keresztúthoz érkezik: vagy lesz belőle valaki valami másban is, vagy eltűnik a süllyesztőben. Gyulai tévésként is válogatott lett, mert tehetséges volt, és okosan helyezkedett, akár egy rutinos középhátvéd. Tudta, hogy a labdajátékokban nincs keresnivalója, kedve sem volt hozzájuk, meg aztán nem is akart másokkal vetélkedni. Vitraytól vette át a műkorcsolyát: nehéz örökség, mégis rátalált a saját hangjára. Akárcsak a teniszben; akkor járt a Roland Garrosra meg Wimbledonba, amikor ez keveseknek adatott meg. Elárasztott bennünket információkkal a legnagyobbakról, közben nyelvtanárként igyekezett magyarítani a lefordíthatatlan angol szakkifejezéseket. Lubickolni, még szép, az atlétikai közvetítések alatt lubickolt. Mindenkinek tudta a legjobb eredményét, századmásodpercre és centiméterre, tisztában volt azzal is, hogy ki, mit nyert és főleg mikor, ezek után természetesen az sem fogott ki rajta, hogy milyen körülmények között futott, ugrott vagy dobott valaki világcsúcsot.

Előbb a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség Tanácsába, vagyis szűk vezető testületébe került be, aztán annak főtitkáraként dolgozott. A megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, ugyanakkor elviselhetetlen Primo Nebiolo elnök támasza lett, jobban mondva mindkét keze; aki ismerte az olaszt, az tudja, hogy mellette dolgozni nem volt leányálom. Gyulait nem zavarta a szituáció, mondván, "olyan vagyok, mint a futballban egy hasznos középpályás. Összegyűjtöm a labdákat, passzolok, és hagyom, hogy más villogjon, a góllövés nem az én világom". Lehetett volna elnök is, de nem akart. Dolgozni szeretett, a reprezentálást meghagyta másnak. Mobiltelefonját sosem kapcsolta ki: egy 211 tagországgal büszkélkedő sportszövetség felelős vezetőjeként nem is tehette. Bárki hívta, bármikor, készséges volt, lehetett a telefonáló újságíró vagy egy kis csendes-óceáni ország tótumfaktuma.

Igazán nem vigaszként mondom, de tudott élni. Elmenni is: a moszkvai fedett pályás világbajnokság zárónapján halt meg. Akik ismerték - sportolók, újságírók, szurkolók, tévénézők - bizonyára lesújtva gyászolják. Hogy kit veszítettek, azzal tisztában vannak; hogy mi mindent, azt talán sosem tudják meg. (J. J.)