Pedig ha úgy vesszük, Mikola István az a mintaorvos, példaszerű szakmai pályafutással, aki szinte mindent próbált már, és csaknem mindenhez ért, illetve képzettsége, praxisa alapján bátran rá lehetne bízni, hogy rendet tegyen a magyar egészségügyben. Az ajkai kórházban kezdett, később több fővárosi egészségügyi intézmény élén bizonyított, közben szervezéstant és kórházmenedzsmentet tanult Amerikában, volt a Magyar Kórházszövetség elnöke - sőt megválasztották a Nemzetközi Kórházszövetség alelnökének -, és 1993-ban bekerült az Egészségügyi Tudományos Tanács, azaz a szakma legmagasabb szintű grémiumának elnökségébe is.

Mikola István ráadásul a rendszerváltozás kezdetétől határozottan bírálta a magyar egészségügyet, ő volt a megmondóember, aki világosan fogalmazott akkor is, amikor a többiek csak maszatoltak. Mégis: az igazi hatalmi szerep - amelyre mindig is vágyott - sokáig váratott magára, hiszen mindössze egy évig lehetett miniszter, méghozzá 2001. január 1-jétől, Orbán Viktor kormányában.

Orbán volt az első vezető politikus, aki elismerte Mikolát. Az új tárcavezető ölébe hullott a sikeres miniszteri belépő lehetősége. A meglehetősen vitatott teljesítményt maga mögött hagyó elődje, Gógl Árpád nem akart ugyanis üres kézzel távozni, Mikola azonban vétót emelt a "tisztes visszavonulás" keretéül szolgáló Nemzeti Egészség Közhasznú Társaság ellen, amelybe olyan nagy értékű ingatlanok kerültek volna, mint az aligai volt pártüdülő. Ekkor, egyetlen pillanatra mindenki hitt neki és benne. A pillanat varázsát azonban később maga rombolta le.

Az ápoltjait másvilágra átsegítő "fekete angyal" ügyét apropónak használta fel, hogy indokolatlan agresszivitással nekimenjen a "liberális ellenfelei" által irányított fővárosi intézményrendszernek, aztán miniszteri hatalmával élve visszavette a gyógyszergyártókkal kötött - az elődje és a kormány által már aláírt - megállapodást, újratárgyalta, majd a szakma legnagyobb döbbenetére kedvezőtlen irányba módosította. Már hiába hangoztatta, hogy őt a gyógyszerpiacon elharapózott korrupció felszámolása hajtja, tettei mögött egyre kivehetőbbé váltak az egyéni érdekek is. A határozott fellépéséből hirtelen arrogancia lett, a változtatásból pedig érdekérvényesítés, a gyógyszerészeknek adható legrangosabb szakmai díjjal tüntette ki például az öcscsét egy olyan rendezvényen, amelynek sajtófőnöke a saját fia volt. Mikola sokak csalódottságára nem a konfliktusok megoldására törekedett, hanem miniszteri hatalmával élve gerjesztette azokat, elvakultságában pedig egészen odáig jutott, hogy a dohányzó beosztottjainak parancsba adta, szokjanak le az egészségügyben ténykedőkhöz méltatlan szenvedélyükről, különben megválik tőlük.

Úgy tűnt, Mikola megállíthatatlan, kidolgozta, és mind a szakma, mind a politika ellenállását legyőzve a parlamentre erőltette a saját megfogalmazása szerint "korszakos jelentőségű" kórháztörvényét, aminek a lényege az volt: az állam vonuljon ki az egészségágazatból, és bizonyos korlátozásokkal, de adja inkább magánkézbe az intézmények vagy azok meghatározott részének működtetését, az orvosokat pedig vállalkozóként alkalmazza. A szakmai szervezetek egyértelműen elutasították a Mikola-törvényt, a Fidesz-frakció pedig kétszer is leszavazta az Országgyűlésben a minisztert, aki mellett csak egyetlenegy embert állt ki mindenáron: Orbán. (Pártbéli ellenfele, Frajna Imre most búcsúzik a parlamenttől, Selmeczi Gabriella pedig jó időre háttérbe volt szorítva azért, mert Mikolára támadt.) A Mamma Klinika tulajdonosi körének és felügyelőbizottságának egykori tagja most úgy véli, hogy semmiféle szabad versenynek nincs helye az ágazatban, a művese- állomások privatizálása, a laboratóriumok kiszervezése, a röntgenképalkotó technológia, azaz a nyereségérdekelt területek magánkézbe adása rengeteg pénzt visz el a közös tortából.

Van, aki úgy fogalmaz, Orbán Mikolát nem annyira szakemberként becsüli, inkább használható népszónokot lát benne, és azért ragaszkodik hozzá, mert rokon léleknek tartja.