Koncerthez közeli élmény
A Művészetek Palotája tele ajtókkal, zárt ajtókkal. Biztonsági őrrel vagy kártyával lehet ezeken bejutni. A biztosítás ellenére elég bizalmatlanok a hazai zenészek. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar próbál a Nemzeti Hangversenyteremben, a széktámlákon nejlonzacskók, a kottatartók mellett autóstáskák, retikülök. Állítólag onnan lehet felismerni, magyar vagy külföldi zenekar próbál-e, hogy van-e szatyor a színpadon. A takarásban hangszertartókból kibukkan pár családi fotó, csók a nejjel, kiskorúról közeli.
A Kocsis Zoltán vezette zenekar estére próbál. Előző nap ugyanezt a Haydn-Mozart-műsort adták Pécsen. Kocsis néha kifordul, hogy a zenekar baráti köréből és a Kodály Társaságból verbuvált közönségnek magyarázzon. Mi ekkor már a felsőbb szintekre törünk - a sajtófőnök Albert Máriával és egy biztonságissal. Az orgona bejáratánál fatáblán az építők szépen kérik, ne zárják be az ajtót. Természetesen nincs nyitva. Mázlinkra Végh Antal hangolómester beugrott valamiért a házba, bejárja velünk az építményt, amely Európa legnagyobb koncertorgonája a majd hétezer sípjával. - Nem a méret a lényeg, hanem, hogy mit tud, a műszaki megbízhatóság, a zenei kihasználhatóság - mondja Végh. - Ezen a teljes orgonairodalmat elő lehet adni. Kész a hangszer, suttyomban már többen kipróbálták. Végh visszajár az utolsó simításokra, és az orgonakoncertek előtti hangolásra is őt várják. Áprilistól jönnek a beavatási hangversenyek, májusban a gála. Lépkedünk a meredek lépcsőkön az orgona tetejéig, tériszonyomat - magam is meglepődöm - a hangszer lábánál hagytam. Megbabonáz a sípok formája, rendje, még úgy is, hogy nem kapcsolhatunk villanyt, nehogy zavarjuk a próbát.
Lifttel ereszkedünk a mélybe: az alagsori Nemzeti Kottatár főként a Nemzeti Filharmonikusokat "látja el", de bárki böngészhet a 13 000 mű között. Szekrényi Ágnes kiemeli a legrégebbi kottát, Goldmark Im Frühlingjét 1911-ből. Előkerül Liszt Szent Erzsébet legendájának kézzel színezett példánya is.
A palota tele gyerekkel. - Mindenki álljon a saját apjához - hangzik a vezényszó, villan a vaku. A fiatalok a Bartók-hegedű-duóversenyen szerepelnek, a hangstúdióból halljuk, milyen sikerrel. Jóindulatúan annyit mondok, van, akinek sikerül. A hang- és a videostúdiót a legmodernebb technikával szerelték fel. A videóban saját anyagokon kívül például az ország első dzsessz-DVD-je készült (Tony Lakatosé), a hangosoknál Kurtág Márta első szólólemezét rögzítették.
A Ludwig Múzeum a budai Várból költözött a tágasabb térbe. A bejárata alatti kávézónál Kapszulák című automata hajléktalanszálló, amely klausztrofóbiásoknak kevéssé ajánlott. Egy óra múlva szinte csak ezek üresek. Hat felé kezd benépesülni a ház. Ingyenhangverseny az aulában, újra kinyit a CD-bolt. Egyre hoszszabb a sor a pénztár és a diákjegyeket árusító pult előtt. Ez utóbbinál kétszáz forintos állójegyet vehetnek a diákigazolvánnyal rendelkezők a "kakasállóra".
A "mindennapi" diákjegyhez legjobban az intézmény vezérigazgatója ragaszkodik. Kiss Imre szobájában a Nemzeti Galériától kölcsönzött festmények és egy III. Richárd-színiplakát. Ezt minden munkahelyére viszi magával az egykori gyerekszínész. A vezérigazgató szerint az egyetlen megoldatlan probléma: az üres könyvtár, amely a Hagyományok Házának készült. Ígért ide digitális bibliotékát az informatikai minisztérium, amely csábítaná a fiatalokat. Másfél kilométeres körzetben 130 ezer egyetemista tanul. Szó volt táncszakkönyvtárról is, de nincs pénz és döntés.
Kiss vágya volt a közeli villamosmegálló átkeresztelése, a Közvágóhíd valahogy szerencsétlenül hangzik, ha a Művészetek Palotájáról és a nemzet színházáról beszélünk. A
megnyitó után egy évvel a villamoson már a Millenniumi Kulturális Központ nevet mondják be.
