Koszovón kezdte - Hágában végezte. 1989-ben, a rigómezei csata 600. évfordulóján elmondott híres-hírhedt beszédét a belgrádi televízió közvetítette, majd ismételgette orrvérzésig. Ezek után sorozatban nyerte meg a választásokat - amelyek formálisan szabadok voltak, éppen csak a Szerbiai Rádió-Televízió folytatott mellette olyan propagandát, hogy bármelyik diktátor megirigyelhetné. A háború kirobbantásában is a manipulált híradások játszották a főszerepet.

A szerbiai ellenzék már 1991. március 9-én fellázadt a médiaterror ellen, a "TV-Bastille"-t azonban nem tudták bevenni. Milosevics a belgrádi utcákra vezéreltette a tankokat. Leváltotta a tévéelnököt, ám egy még vadabb háborús uszítót nevezett ki a helyére. A későbbiekben is csak az elektronikus média érdekelte, tudván, a tömegeket az írott sajtó Szerbiában aligha befolyásolja, s így a világ felé is jobbik arcát mutathatta - lám, sajtószabadság van. Igaz, ekkor még ő volt a balkáni béke "garanciája".

Dayton után azonban kerülte a nyilvánosságot, a médiaszereplésekben felesége, rádiótulajdonos lánya és maffiózó fia járt elöl - utóbbi ütötte az újságírókat is. 2000. október 5-én a tömeg felgyújtotta a képviselőházat és a tévészékházat, utóbbi elnökét meg is lincselték, s miután e választásokat már nem tudta elcsalni, megjelent a kamerák előtt. Ekkor is csak köszönetet mondott a népnek, hogy többé nem kell elnökösködnie s többet lehet unokájával...

2002 februárjában kezdődött meg pere a hágai Nemzetközi Bíróságon. Tudta, otthon milliók nézik. Ám a szerbiai állami televízió már nem vállalta ennek folyamatos közvetítését - Djindjicsék jól gondolták, hogy Milosevics saját igazáról tart majd előadásokat. A független B92-es csatorna sugározta a pert mind a mai napig, abban a hiszemben, hogy a szerbiai társadalom így szembesülhet a felelősséggel. Sajnos, a közvéleményt egyre kevésbé érdekelte Milosevics pere, a háborúkkal való szembenézés, mi több, csak hívei gyűltek össze szertartásosan irodáikban, kávéházakban, hogy a szeretett vezér fellépéseinek tapsolhassanak. Boszniában, Horvátországban, Koszovón az áldozatok rokonai viszont könnyes szemekkel figyelték, hogyan tagad a népirtó.

Milosevicsről ugyanis minden érv lepergett, ártatlanságát hangoztatta, "a nemzetközi összeesküvés" leleplezésén fáradozott, a bíróság kifigurázását tűzte célul. Agresszív volt, régről ismert cinikus mosolya letörölhetetlenül ott ült az arcán. Néha vörös volt a feje, de sosem látszott reménytelenül rosszkedvűnek, betegnek meg sosem.

Tévhit, hogy hithű kommunista vagy nacionalista lett volna. A hatalom érdekelte, és ennek érdekében nagy színész volt, aki egyet biztosan tudott: hogyan kell felhasználni a televíziót.

De másoknak mérhetetlenül sokba került ez a produkció.

A szerző kritikus

Szerbia