A szerbiai elektronikus média rendkívüli műsoraiban a politikusok, a politikai elemzők többsége a hágai Nemzetközi Bíróságot tette felelőssé Milosevics haláláért, mert a bíróság két héttel ezelőtt elvetette kérelmét, hogy Moszkvában kezeltethesse magát. Mint ismeretes, a vádlott magas vérnyomással küszködött és - ügyvédje Zdravko Tomanovics szerint - diagnosztizált angina pectorisa volt, amit a scheveningeni börtönben nem kezeltek adekvátan. Egyre nagyobb teret kapott a vélekedés, hogy Milosevicset Hágában meggyilkolták. Zdravko Tomanovi péntek délután a börtönben találkozott a volt elnökkel, aki kifejtette gyanakvását, hogy mérgezik, és eliminálni akarják. A Szerbiai Szocialista Párt azonnal követelte, hogy a "XX. század legnagyobb szerb államférfiját" állami pompával temessék el, és bírálta a kormányt, mivel Milosevics halálhírének hivatalos közzététele után, nem rendelt el országos gyászt. Kostunica kormányfő egyébként, a Szerb Szocialista Pártnak köszönheti parlamenti többségét.

A jelenleg legnagyobb parlamenti párt, a Szerb Radikális Párt (elnöke, Vojislav Seselj szintén hágai vádlott, és a scheveningeni börtönben várja a bírósági tárgyalást) felszólította híveit, hogy tömegesen jelenjenek meg a volt elnök temetésén. A szerbiai közvélemény előtt, igen népszerűtlen hágai Nemzetközi Bíróság, ezzel elvesztette maradék tekintélyét is. Mind hangosabb a követelés, hogy a kormány, sürgősen szüntesse meg vele az együttműködést, ami azt is jelenti, hogy nem adják ki Mladics tábornokot és a többi körözöttet.

Milosevics halálhíre exponálja a válságot, amelyből az ország Milosevicsæ bukása után sem tudott kilábalni. Tévedtek ugyanis azok, akik feltételezték, hogy Szerbia 2000 októbere után megszabadult a múlt görcseitől és traumáitól. Zoran Djindjics kormányfő kiszolgáltatta Milosevicset a hágai Bíróságnak, nagyot akart tenni, de tehetetlennek bizonyult. Az eddig napvilágot látott dokumentumok szerint, a "vörös sapkások" belügyi egységének lázadása idején, a kormány kénytelen volt felismerni, hogy nem áll a rendelkezésére semmiféle erő a közveszélyes lázadók megfékezésére. Annál is inkább, mert Milosevics utódja, Kostunica kormányfő egyben a katonai erők parancsnoka, rokonszenvvel nyilatkozott a lázadókról. Djindjics, ezek után arra kényszerült, hogy magányosan egyezkedjen a lázadókkal, s ettől kezdve az egyik kompromisszumot követte a másik. Amint erélyesebb lépéseket helyezett kilátásba, az életével fizetett. 2003., március 12-én gyilkosság áldozata lett.

A karizmatikus egyéniség halála után, Zoran Djindjics pártja, a Demokrata Párt elvesztette a választásokat, és az új kormányfő, Vojislav Kostunica megpróbálta összebékíteni az ellentéteket: olyképpen, hogy a milosevicsi nemzeti értékrendszert fokozatosan idomítsa az európai úthoz. A régi milosevicsi fundamentumra építkezett, de az új falak azon nyomban repedezni kezdtek. Részkérdésekben ért el eredményeket: valamelyest felélénkült a hágai Nemzetközi Bírósággal való együttműködés, a szerbiai parlament új és lényegesen jobb törvényeket fogadott el, s a gazdasági mutatók javultak, Szerbia rendezettebb ország arculatát mutatta.

De az új felszín mögött, a régi ellentétek feszültek.

Milosevics politikája ugyanis személye nélkül is szívósnak bizonyult. Óriási népszerűsége és hatalma valójában Jugoszlávia felbomlására és a szerbiai rendszerváltás jellegére - tényleges kérdésekre - adott rossz válaszok eredménye, Milosevics nem csak előidézője, hanem következménye is a szerbiai társadalom válságának. Azok is, akik diktátornak nevezték, elismerték, hogy "népszavazásos diktatúráról" volt szó. Későbbi ellenfelei között egyaránt megtalálhatóak voltak azok, akik a demokratikus fordulatban reménykedtek, s azok is, akik nem azért kerültek vele szembe, mert igazságtalan háborúkat folytatott, hanem azért, mert elvesztette azokat. A heterogén Milosevics-ellenes blokk nem tudta kivezetni az országot a válságból.

Időközben Szerbia szembe találta magát a Koszovó státusát meghatározó nemzetközi tárgyalássorozattal. Nem csak a politikusok, hanem a szerbiai társadalom sem tud megbékélni azzal a ténnyel, hogy Koszovó elveszett. Május 21-én kerül sor a Montenegró önállósodását eldöntő referendumra, amit a szerbiai társadalom vereségként él át. A hágai Nemzetközi Bíróság egyre erélyesebben követeli Mladicsæés a többi háborús bűnökkel megvádolt személy kiszolgáltatását. Az új határidőt április első napjaira prolongálták. Ha Szerbia elveszti a nemzetközi tőke bizalmát, végzetes gazdasági csőd vár rá. A hágai Nemzetközi Bíróság előtt folyik a per, amelyben Bosznia és Hercegovina azzal vádolta meg Szerbiát, hogy genocídiumot követett el. Ebben a helyzetben Milosevics egykori ellenfelei arra vállalkoznak, hogy védelembe vegyék Milosevics államát. Ez a paradoxon pontosan értelmezi a jelenlegi helyzetet, amelyben - mint ahogy sokan rámutatnak - a milosevicsi erők egyre nagyobb teret kapnak. Ezt nyomatékosítja a Szerb Radikális Párt növekvő népszerűsége, ami azt jelenti, hogy a társadalomban Kostunica óvatosan egyensúlyozó, a régi alapokra új épületet emelő politikája is ellenszenvet vált ki.

Milosevics halálhíre tehát az ingatag politikai egyensúly felborulásának idején érte a szerbiai társadalmat, aminek következtében újabb, belső leszámolásokkal teli kaotikus napok várnak az országra. Csak az a kérdés, hogy mennyi időre és mekkora áldozatokra lesz szükség, hogy a társadalom megtalálja a kiutat saját közelmúltja csapdájából.

A szerző Író

Szerbia