Ezt a problémát nem tudjuk kikerülni, kinek-kinek választ kell adnia - legalább saját magának - arra, hogyan kell vagy lehet viselkednie kritikus helyzetekben. Kell-e, lehet-e hősnek lenni? Arra is választ kellene adni a gyerekeknek, hogy mi a tisztességes, mi a tisztességtelen, hogyan lehetünk képesek arra, hogy adott helyzetekben mérlegelni tudjuk döntéseinket, és aztán felelősséget is vállaljunk értük. Magunk naponta szolgálunk mintákkal, vajon tudjuk-e, akarjuk-e tudni, milyennel? Kaptunk-e ezekhez támpontokat, és ha igen, kitől, mikor, milyet?

Milyen szempontokkal szolgálhatnak például irodalmi hőseink vagy a csodált történelmi személyiségek? Vajon mit gondolunk ma Nemecsekről (csupa milyen betűvel)? Hülye volt, lúzer, meggondolatlan, fölösleges áldozatot hozott? Vagy? Vajon milyen felnőtt lett volna, ha másképpen cselekszik?

Egy politikai meggyőződése és aktivitása miatt éveket börtönben töltött ember gyerekének álláspontja szerint például amit apja tett, felelőtlenség volt, hiszen hosszú évekre ellehetetlenítette őt, a testvéreit és az édesanyjukat. Egész életüket ez determinálta, nehezen bocsátja meg neki, hogy a köz és az ideák fontosabbak voltak számára, mint családjának jóléte, biztonsága. Mit mondanak, mondhatnak a besúgók, a beszervezők és egykor hatalmon lévők gyerekei, családtagjai, amikor napvilágra kerül az igazság?

Mit mondjon a gyerekének az, aki mindennap súlyos kompromisszumokat köt alkalmazottként vagy médiamunkásként, amikor nemhogy az igazat, de még a valódinak is csak egy részét írhatja, mondhatja meg.

Mi a teendője annak, aki naponta szemtanúja súlyos korrupciónak, elvtelen döntéseknek, de a munkahelyén, lakóhelyén döntési helyzetben lévők érdekeltsége esélytelenné és értelmetlenné tenne egy kamikaze akciót is?

Mit tegyen, aki egzisztenciálisan kiszolgáltatott a munkaadójának - ha nincs is közvetlen életveszélyben -, akinek nincs esélye arra, hogy helyzetén változtasson? Az ő árulása, rossz, kárt okozó döntései elfogadhatók? Nem kell nagy dolgokra gondolni, de mindennapos tapasztalat például a szociális szakmákban vagy az oktatásban, hogy a fenntartó önkormányzat alkalmazottja az a szakember, akinek nemegyszer éppen kenyéradó gazdájával szemben kellene képviselnie a gyerekeket, s állásvesztéssel fenyegetik, ha ezt úgy tenné, ahogy lelkiismerete szerint tennie kellene.

Nem tudok érvényes válaszokat, csak abban vagyok biztos, hogy beszélnünk kellene kisebb és nagyobb körben ezekről a kérdésekről, mert megkerülhetetlenek. Sokféle jó, elfogadható válasz és még több bizonytalanság lehet az eredmény, de biztosan jobban éreznénk magunkat, több lenne a tapasztalatunk, életismeretünk, fogódzónk.

Sokan mondják, hogy segítene, ha az érintettek elmondanák, mit tettek, és bocsánatot kérnének. Az általam nagyra becsült és lehetőségeim szerint terjesztett helyreállító igazságszolgáltatási technikák jó lehetőséget teremtenek erre.

A legfontosabb alapelv, hogy soha nem az embert, a személyt utasítjuk el, hanem azt, amit tett. Ahhoz azonban, hogy a jóvátétel és a megbékélés elérhető legyen, ki kell beszélni a történteket. Tettesek, áldozatok, szimbolikus vagy tényleges sértettek és valamennyiük részvevő, támogató családtagjai, munkatársaik, barátai válaszolnak azokra a kérdésekre, amelyek a történtekkori és jelenlegi érzéseikre, veszteségekre, sérelmekre vonatkoznak. Azt tekintjük sikeres megbeszélésnek, ahol a felek elmondhatják álláspontjukat, megvitathatják a történteket, kifejezhetik érzelmeiket, és az áldozat/sértett megfogalmazza, mit tartana megfelelő jóvátételnek. Ez lehet - nem formális, hanem megélt és hiteles - bocsánatkérés, anyagi, erkölcsi jóvátétel vagy másfajta reparáció. A nagyvilágban lezajlott sok tízezer helyreállító megbeszélés résztvevőinek túlnyomó többsége nagyfokú elégedettségről, megnyugvásról számol be, visszanyeri lelki békéjét, képes a jóvátételre, a másik fél pedig a megbocsátásra.

Észak-Amerikában, Új-Zélandon a "megszálló" angolszászok és az őslakosság közötti megbékélés érdekében sokezres megbékélő köröket szerveztek az elmúlt években nagy sikerrel, fergeteges katarzisokkal, ami alapvetően befolyásolja a mindennapi kommunikációt, a különböző csoportok és egyének, a társadalom közérzetét. Nemegyszer ezrek "beszélgettek" stadionokban annak érdekében, hogy igazságot szolgáltassanak a kifosztottaknak, a jogvesztetteknek. Nálunk is megtöltenének egy stadiont a megfigyeltek, a megsértettek, a megalázottak és az elkövetők, a potenciális bocsánatkérők. Sokak szerint a Nelson Mandela által szorgalmazott technika alkalmazása tette elkerülhetővé Dél-Afrikában a polgárháborút az apartheid megszűnését követően.

Az Országgyűlés február 13-i utolsó munkanapján törvényt alkotott a helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségéről a büntetőeljárásokban. Ez uniós előírás volt, de tekinthetjük szimbolikus gesztusnak is. Elvi esély teremtődött tehát arra, hogy ez a megközelítés, ez a megoldási mód ismertté és elfogadottá váljék Magyarországon. Nincsenek illúzióim afelől, hogyan alakulnának egy esetleges közvélemény-kutatás eredményei e lehetőség pillanatnyi fogadtatásáról, de abban biztos vagyok, hogy hoszszú távon nincs más lehetőség, mint kimondani és megbeszélni a fájdalmakat, sérelmeket, veszteségeket, megkövetni minden érintettet, és megbékélést nyújtani az elkövetőknek annak reményében. Ez persze nemcsak az elmúlt ötven év bűneire, kisebb-nagyobb csalásaira, árulásaira igaz, hanem azokra a nemzeti kataklizmákra, fel nem dolgozott traumákra is, amelyek ezt a sokszor cinikus, irracionális, embertelen közhangulatot mára kialakították. Akkor, reméljük, nem kell majd nekünk Mohács, ahogy Varga László idézte Adyt cikke címében (február 13.), és jóval derűsebben gondolhatunk arra, mit válaszoljunk gyerekeinknek, ha A Pál utcai fiúk olvasása után felmerül bennük a kérdés: jól döntött-e Nemecsek Ernő?

A szerző szociológus