A pártok a rendszerváltás óta ötödjére ígérik, hogy betartják a kampányetikát (már a szó is fából vaskarika), nem ígérgetnek felelőtlenül, tartózkodnak a valótlanságok állításától. Közben lelke mélyén szinte az összes választó tudja, hogy már a fogadkozás is hazugság. Azért mondanak ilyet, mert a nép nagy része is álszent. Az egyes pártok hívei nem ismernék el, de valójában nagyon is szeretik, ha vezérük odasóz az ellen nyakába, legyen az bármennyire piszkos, gusztustalan manipuláció. A paneltelepek és aprófalvak bizonytalanjait meg nem érdekli az államháztartási hiány, ők több nyugdíjat, a piacképtelen agrárágazatoknak dotációt, a vészesen elöregedett községeknek iskolát és alanyi jogon olcsó gázt akarnak. Nincs világnézetük, csak frusztrált lelkük, tönkrement életük, stressz, bagó és pia által leamortizált szervezetük. Ők a populizmus mocsarának lakói. Szerencsétlen emberek, akik miatt most közgazda, politológus, felelős publicista imádkozik: nehogy a győztes párt beváltsa, amit nekik ígért a lejárt szavatosságú konzerv, befőtt, csőtészta és avas krumpli osztogatása közben. És e két szegmens alkotja a többséget.

Tényleg komolyan átverik a füllentő politikusok a szavazót? Ugyan már! A megszállott lottózó sem gazdagságot vesz a szelvénnyel, csupán reményt. A kóla sem azért lett olyan népszerű, mert a szénsavas-cukros "lónyálnál" nincs finomabb, hanem mert "életérzés". A dezodorról is tudják, hogy nem ragadnak tőle úgy a férfira a lányok, mint a reklámban, mégis veszik. Aki pedig olyan hülye, hogy beveszi a csodatévő politikus (a fogyókúrás varázstabletta, a mellnövesztő kenőcs) meséjét, az meg is érdemli. Vannak szakmák, ahol a hazugság munkahelyi követelmény. Az ügyvéd törvény adta joga kliensének vétlenségét bizonygatni, akkor is, ha tudja, hogy bűnös. A használtautó-kereskedő megköveteli beosztottjaitól, hogy félrevezessék a kocsi "gyenge pontjairól" érdeklődő, járatlan vevőt. A szóvivő sem az "igazságot" mondja, hanem a képviselt intézmény, párt, cég érdekei szerint beszél, a mundér becsületét védi. De mi is hazudunk önvédelemből, kímélet vagy előnyszerzés okán. Ha a nem éppen előnyös külsejű anyós beállít egy ritka ocsmány kalapban, veje nem azzal fogadja, hogy "mama, ez a borzalom még a fejénél is rondább", hanem megdicséri. Miért épp a politikus ne hazudna, amikor erre a közeg elvárása is rászorítja? "Ha nem igaz, akkor is jó" - mondja a szerelmes dal a hazugságról. Mikor a közember béremelésről, árplafonról hadovál, nem veszünk elő papírt-tollat, nem kezdünk el számolni, de rá sem kérdezünk, hogy ugyan miből? Oliver Stone filmjében a Watergate-botrány miatt elbukott Nixon lemondása után megtörten vánszorog kifelé a Fehér Házból. Útközben megáll és farkasszemet néz a Kennedyt ábrázoló festménnyel. "Amikor az emberek rád néznek, azt látják, amilyenek lenni szeretnének. Ha pedig énrám néznek, azt, amilyenek valójában." (Különben JFK is hazudott sokszor, csak ő nem volt borostás és sármosabban mosolygott.) A gazdaság valós helyzetét bemutató szakértőtől az emberek többsége futva menekül a politikusi mítoszok andalító birodalmába. De, ahogy a drogfüggőségnek, a politikai mákony fogyasztásának is súlyos ára van. Ha egy diktátor erőszakkal jut hatalomra, és hatalmas károkat okoz, azért a nép kevésbé felelős. De ha mi választjuk azokat, akik - ígéreteiket beváltva - tönkreteszik az országot, csak magunkat hibáztathatjuk az utánunk következő generációk jövőjének felzabálásáért.

Én is sajnálom a Kádár-rendszerben felhalmozott csőd által taccsra vágott életű nyugdíjasok, gettó- és putrilakók, agrárproletárok, kültelki lumpenek millióit. De attól még tudomásukra kell hozni, hogy, amit nekik ígérnek, abba az ország működő része is beleroppanna. Ha egy személyiségzavaros lakótárs törni-zúzni kezd, először kényszerzubbonyba rakjuk, csak utána beszélgetünk a viharos gyermekkoráról. De ránk, "filoszokra", szakértőkre nem fog hallgatni ez a többség. Mi a kisebbségnek írunk. A fogyatkozó minoritásnak, mely politikai lapokat olvas és nem bulvárt. Azokat, akik képesek "az utca nyelvén lökni a sódert", felfalta már valamelyik politikai szekértábor haknirészlege vagy megvette a bulvármédia. A realitás talaján keresni és ki is mondani az igazságot, nem kifizetődő se politikai, se anyagi szempontból. A magyar politikusoknak szerencsére csak a törpe kisebbsége hiszi el maradéktalanul önnön hazugságait. Az ő politikai hullájuk, hála a jó sorsnak, már egyébként is a bejutási küszöb alatt oszladozik. A többiek csupán alkalmazkodnak a társadalomhoz, amelyből kinőttek. Nem világmegváltó "igazságért" hazudnak, inkább kényszerből. Aztán az ígéretekből éppen csak annyit teljesítenek, amitől még éppen nem megy csődbe az állam. Én nem tekintem tudatos és gonosz árulásnak sem a Fidesz etatista-rendpárti fordulatát, sem az SZDSZ elvfeladó, megélhetési alkuit. E két párt a rendszerváltáskor új és friss szellőt fújt Horthy és Kádár áporodott levegőjű országába. Aztán hamar rájöttek, hogy itt szabadpiaci "józan technokrata" programmal nyerni nem lehet. A Fidesz drasztikusan elvetette elveit, az SZDSZ pedig úgy tesz, mintha ezek az elvek neki köszönhetően nyernének tért, pedig...

A Fidesz következetes elvtelensége politikailag rentábilisabb. Az SZDSZ nem konzekvens, a potenciális bázisnak túl elvtelen, a "népnek" viszont nem elég populista. Össze is ment rendesen. A liberális minimum szigetét populista láp ostromolja jobbról és balról. Pedig ez a sziget nem egy párt végső mentsvára, hanem garancia, hogy a közösség ne nyáj legyen, hanem egyének szabad és felelős társulása. A választás után persze előbb-utóbb befejeződik az osztogató farsang. Jön a keserű pirula, az elodázhatatlan reformsorozat, ami kínnal, lemondással és szenvedéssel jár. De a szükséges változást sajnos - mint történelmünkben nemegyszer - nem belső társadalmi akarat, hanem külső presszió, a "kalapos királyként" fellépő unió (Valutaalap, WTO stb.) hajtja ki. Így aztán - bármelyikük nyer - Gyurcsány is, Orbán is mutogathat a szociálisan érzéketlen brüsszelitákra. A Fidesznek dupla mázli, ha győz, mert a reformok csúszásának árát joggal verheti rá elődjére.

A szerző újságíró