Radnai Béla a minap szembejött velem az utcában, ahol lakom. Ő ismert meg, nekem kicsit gondolkodnom kellett a köszönése után, hogy hová tegyem ezt a püffedt arcot, a táskás szemeket, a kopott kabátot, a rekedt hangot. Nem volt nehéz észrevenni a rutint, ahogy a sörözőbe invitált. Noha a közelben lakom, azelőtt soha nem jártam ott. Már kívülről taszított a kosz, a füst, a hangzavar, meg hogy abban a kicsiny helyiségben egymás sarkát tapossák az emberek. Mégis elfogadtam Béla bácsi meghívását. Nem is az öreg miatt - inkább miattam, jobban mondva a saját emlékeim okán.

Hiába próbáltam azonban afelé fordítani a beszélgetés irányát, alig tudtam meg Radnai Gézáról valamit. Gyerekkori barátom gazdasági főiskolát végzett, aztán kirepült nemcsak a szülői fészekből, hanem az országból is. Béla bácsi bizonytalannak mutatkozott abban a kérdésben, hogy a fia most épp melyik nagyváros mely cégénél múlatja az időt. Sokkal inkább lekötötte figyelmét a mellettünk ülő két fiú és egy lány. A húszas éveik elején járhattak, sört ittak, dohányoztak, és a lány felváltva csókolózott hol az egyik, hol a másik fiúval. Béla bácsi hangot adott nem tetszésének, ezt föltehetően a szomszéd asztalnál ülők is hallották, ám nem foglalkoztak vele. Én is csak hallgattam Béla bácsi korholói szavait a mai ifjúságról, nem szóltam közbe, holott ő nem csupán a mellettünk ülőkről beszélt elmarasztalóan, és nemcsak is azokról a srácokról, akik egész ott létünk alatt a sarokban álló játékautomatát püfölték lankadatlanul, hanem rólunk, a fiáról és annak kortársairól is volt pár keserű szava. Igen, végül is szóba került Géza, aki körberöpködi a Földet, bizniszel, szerződik, ügyintéz, lohol, irgalmatlan pénzeket keres, "de ezeken túl mintha nem lenne lelke, vagy tudom is én" - így fogalmazott Béla bácsi, és nekem eszembe jutott, hogy diákkorunkban bírtuk "a fatert", mert olyan laza fickónak tűnt a hatvanas évekből itt maradt szóhasználatával, a régi zenéket tartalmazó kazettáival, és a Nagy László- meg a Camus-köteteivel.

"Igen - mondta Béla bácsi -, hiányzik belőletek a lélek, a tűz." A nyelvemen volt, hogy megjegyezzem: a szomszéd asztalnál csókolózók éppenséggel nem ezt mutatják, ám Béla bácsi még azt tette hozzá: "Csak a mának éltek, hiányzik belőletek a jövő". Ekkor mintha halvány könnycseppet láttam volna Radnai Béla szemhéján megcsillanni, persze, lehet, hogy csupán csípte a szemét a füst, mindenesetre szavaiból a korholás után immáron szomorúság áradt, s én nem tudtam eldönteni, hogy vajon rajtunk szomorkodik-e, vagy azon, hogy nincs, aki továbbvigye az ő álmait. Egy pillanatig szerettem volna azt mondani neki, hogy "igaza van, Radnai úr, elmaradt a világmegváltás, és az álmok is továbbröppentek a rég halott énekesekkel együtt", de aztán meg én éreztem dühöt, hogy mit akar már itt ez a szerencsétlen, lett valami eredménye a lázadozásainak, ment előbbre valamicskét a világ azáltal, hogy volt egy nagy hangú generáció? "Nézzen már magára, fater, önmaga paródiájává vált" - persze, ebből semmit nem mondtam ki, nem csak azért, mert Béla bácsinál nem az volt aznap az első sör, amit együtt elfogyasztottunk, és nem biztos, hogy értett volna bármit is, hanem azért sem, mert a hirtelen támadt düh után viszszatért belém az együtt érző szánalom.

Nem fogadtam el a következő körre szóló invitálást. Béla bácsi legyintett, hogy végtére neki is haza kéne mennie. Fölállt, aztán elvágódott az asztal lábához tett, a tanácsi időket idéző aktatáskájában. A táska kinyílt, válási iratok, ügyvédi meghatalmazások és vagyonmegosztó nyilatkozatok kerültek elő. Míg "a fater" szedegette őket, addig hívtam egy taxit. A saját költségemre. Szánalomból? Lehet. De inkább, mert örömöt akartam szerezni neki.