Hivatali kötelességét teljesítette - ámbár valószínű, hogy más ügyekben (kínzások?) túllépte ügybuzgalmában a szorosan vett hivatalos kötelmeket... -, amikor társaival együtt fegyverét használta. Az 1956 utáni megtorlások légkörében hozott egykori halálos ítéletnek jól megfontolt ideológiai-legitimációs funkciója volt: a Kádár-rendszer megpróbálta úgy föltüntetni, mintha a forradalom leverése holmi fasisztaellenes akció lett volna, ezért került sor régóta ismert és addig békén hagyott nyilasok és kollaboránsok - gyakran szabálytalan és jogellenes - pörbe fogására.

A nulla poena sine lege szabály azt írja elő, hogy senkit ne büntessenek olyan törvény alapján, amely a szóban forgó cselekmény elkövetésekor (még) nem volt hatályban. Érdekes, hogy a pört kezdeményező Zétényi Zsolt (volt országgyűlési képviselő) a nevéhez fűződő híres törvényjavaslatban ("Zétényi-Takács") éppen ezt a szabályt akarta volt (sikertelenül) elvetni. Ám e tekintetben is korrekt az ítélet. Arról nem is szólva, hogy a régi és most megsemmisített ítélet - akkori mértékkel mérve is - túl szigorú lehetett, legalábbis a csakugyan bizonyított tényállás alapján.

Mindazonáltal: nem volt szükséges pört indítani. A kereset benyújtója nem volt köteles fölülvizsgálati kérelmet benyújtani. A bíróság nem nagyon kerülhette el az ítélethozatalt.

Annak, hogy ez megtörtént, nem - vagy nem csak - jogtörténeti jelentősége van, hanem politikai és legitimációs jelentősége. Nem a radikális, fajvédő jobboldalról érkezett Bajcsy-Zsilinszky Endre (aki tudtommal ma is a fasisztaellenes, náciellenes küzdelem hősének, becsületünk megmentőjének számít, ki tudja, meddig) foglyul ejtőit mentették föl - holott Bajcsy-Zsilinszky is a fegyverét használta -, hanem a kommunista (és azt hiszem, zsidó) Ságvári Endre nem gyilkosait, hanem mijeit is? - Alkalmasint az ő törvénytelen fegyverhasználata és a jogszerű hatósági intézkedésnek való ellenállása miatt szabályosan eljáró közegeket. Ságvári a jelek szerint igen bosszantóan viselkedett.

Evvel az ítélettel a Magyar Köztársaság - ha tetszik, ha nem - megszakította a kontinuitást az 1946-ban megalapított második köztársasággal, amely azon a föltevésen nyugodott, hogy a parlamentben (és általában a közéletben) képviselt irányzatok a kommunistáktól a konzervatív katolikusokig öszszetartoznak, amennyiben antifasiszták, antihitleristák, sőt: elvetik a latifundiumok és a szoldateszka "történelmi" Magyarországának hagyományát, amely hagyomány nyílegyenesen vezetett az 1944-i mélyponthoz. Ezt az összetartozást sem 1956, sem 1989 nem vonta kétségbe: az antisztálinizmus nem jelentette, nem is jelenthette az antifasizmus elvetését, a fajüldözés és a rendi társadalom rehabilitálását. Gyanúk olykor fölmerültek - vitéz nagybányai Horthy Miklós újratemetésekor nemcsak a baloldaliaknak és a liberálisoknak támadtak kétségeik -, hanem magánemberek kezdeményezései, különféle indítékú rehabilitációs kísérletek nem befolyásolták az állam hivatalos-nyilvános jellegéről alkotott közkeletű hipotéziseket.

A köztársaság számtalan Teleki-, Gömbös-, Klebelsberg-, Hóman- és Wass Albert-szobrot is kibír: történeti vélekedéseink is különböznek egymástól. Igaz, az antifasiszták annak idején fölrobbantották vagy lerombolták Gömbös Gyula, majd Prohászka Ottokár emlékművét, de az forradalmi korszak volt, nem olyan, mint a miénk. Senki nem alszik roszszabbul attól, hogy a legelterjedtebb jobboldali hetilap SA- és Wehrmacht-indulókat tartalmazó, a háborús csendőrséget és tábori csendőrséget szeretettel méltató CD-ket hirdet, legföljebb nem tartjuk túlságosan választékosnak a politikai ízlését.

Ámde most a polgári demokratikus állam, a Magyar Köztársaság döntött. Az ítélet szövegében ilyesmi nincs, de itt az antifasiszta küzdelem, az ellenállás delegitimációjáról, erkölcsi hitelességtől való megfosztásáról van szó. A Magyar Nemzet már az ítélethozatal előestéjén "terroristának" nevezte Ságvári Endrét. No persze: ha a hitleri Németországtól megszállt Magyarország kollaboráns erőszakszervezetét tartjuk legitim hatóságnak, akkor a csendőrökre tüzelő Ságvári Endre kétségtelenül terrorista volt.

Ha.

Az ítéletet megelőző vitákban nem kellőképpen megfontolt szerzők azt hozták föl Ságvárival szemben, hogy elvégre ő is antidemokratikus (ti. a bolsevik) párt tagja volt, amely nem tiltakozott a Molotov-Ribbentrop-paktum ellen, és amely támogatta a Szovjetunió Hitlerrel szövetségben végrehajtott hitszegő és gyalázatos támadását Finnország és Lengyelország ellen, és csak akkor fordult szembe Hitlerrel, amikor ez utóbbi 1941-ben csapataival (és szövetségesei segédcsapataival) átlépte a sztálini Szovjetunió határát. Ez igaz, és tőlem távol áll a szándék, hogy fölmentsem vagy igazoljam a Kommunista Internacionálé csúnyán taktikázó, Sztálinnal szemben szolgalelkű pártjait. (Bár megjegyzem, hogy a forradalmi marxisták Justus Pál vezette csoportja tüntetett Budapesten a szovjet kereskedelmi kirendeltség előtt: nemcsak a szociáldemokrata, hanem a radikális baloldal egy része is következetesen antisztálinista volt, ameddig létezett.)

Igen ám, de az antifasiszta, antihitlerista ellenállás tagjai mindenféle irányokból kerültek bele ebbe a küzdelembe: legitimistáktól (azaz Habsburg-monarchistáktól) cionistákig, kisgazdákig, népiekig, konzervatívokig, egészen az összeomlásig engedelmes katonatisztekig. Ságvári - aki egyébként a Szociáldemokrata Párt tagja (is) volt - azonban nem a Hitlerrel szövetséges kommunista világpárt tagjaként, hanem a Hitlerrel szembefordult KMP és általában a fasisztaellenes harc hőseként esett el. Polgárháborús konfliktusban halt hősi halált - s ebben a polgárháborúban neki és szövetségeseinek volt igazuk, nem pedig a kollaboránsok csendőrségének. A mostani ítélet - és még inkább az ítélet politikai kontextusa - szellemében 1956 ellenállóit is lehetne terroristának minősíteni, hiszen az akkori "törvényes" hatósággal (és a megszállóval) szemben követtek el erőszakos cselekményeket. 1956 ellenállói között is sok volt a kommunista. Nem tudjuk, hogy 1956-ban az akkor már régóta halott Ságvári Endre melyik oldalon állt volna, mint ahogy azt se tudjuk, vajon nem ő lett volna a Rajk-pör egyik fővádlottja - vagy fővádlója. Ő épp úgy kommunista ellenálló volt a második világháború alatt, mint Dudás József, 1956 egyik legkeményebb fölkelője. És mint Vida Ferenc, a kommunista diktatúra vérbírája.

A kommunista mozgalomból sokféle út vezetett sokfelé. Ámde a kommunista mozgalom igen sokféle, általánosíthatatlan örökségéből nem az antifasiszta harc a szégyellni való. Igen érdekes, hogy ma, amikor az 1956 utáni megtorlásra következő kádári konszolidáció trivializálása és részleges rehabilitálása folyik mind a jobboldalon, mind a balközépen, a kommunistáknak éppen az antifasiszta harcot róják föl. Ez szégyenletes. Annak idején a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke - egyik visszhangos nyilatkozatában - azt mondta, hogy tiszteli Bajcsy-Zsilinszky, Ságvári és Szenes Hanna emlékét, "pedig se fajvédők, se kommunisták, se cionisták nem vagyunk". Még csak baloldalinak se kell lenni ahhoz, hogy Ságvári Endre posztumusz (bár persze közvetett) elítélését - a Magyar Köztársaság alapító erejű konszenzusának megtörését - kifogásoljuk. A népirtásra készülődő, hazaáruló fasiszta rezsim elleni polgárháborús aktus, a Ságvári Endre - vagy a Bajcsy-Zsilinszky Endre - pisztolyából származó néhány golyó nem olyasmi, amit ennek a nemzetnek szégyellnie kell, hanem éppen ellenkezőleg.

Senki nem állítja, hogy a bíróság szűken értelmezett jogi szempontból "téves" ítéletet hozott volna - ha egyetértünk a jogállam és/vagy a joguralom elvének tiszta jogpozitivista elvű átértelmezésével. Senki nem állíthatja, hogy a vádlott csendőrrel szemben meghozott egykori ítélet annak idején (az ötvenes évek végén) jogilag rendben lett volna. A halálos ítélet egészen bizonyosan aránytalan és jogsértő volt.

A kérdés - most élesebben föltéve - így hangzik: hogyan lehet megítélni a polgárháborús körülmények között elkövetett fegyveres aktusokat, amikor nincs legitim állam (náci megszállás van); amikor a szuverenitásnak megfelelő kényszerítő cselekményeket nem az egyenruhás testületek gyakorolják, hanem a fegyveres ellenállás; amikor a harcoló felek tetteinek megítélése (polgárháborús kontextusban) nem jogi, hanem politikai és erkölcsi kérdés? A bíróság abból indult ki, hogy a csendőrök a magyar állam szolgálatában - a szokásos függelmi kötöttségek keretében - parancsra tették, amit tettek. A Magyar Köztársaság államdoktrínája szemszögéből azonban 1944. március 19-e után nem volt magyar állam, amelynek hazafias érzelmű honpolgárok engedelmeskedni voltak kötelesek. Sőt. Itt az ellenállás ősi joga és kötelessége merült föl.

A bíróság nézetem szerint azt is mondhatta volna - bár elismerem, hogy ez eltért volna a szokásos bírói gyakorlattól, és józan ésszel nem várható el; nem is várom el, ismerve a jelent -, hogy polgárháborús cselekmények megítélésben nem illetékes, a küzdő felek harci elveinek, az elvek helyességének megítélésében, s ennélfogva a hivatkozott cselekmények erkölcsi-politikai fölbecsülésében (mint bíróság) nem óhajt állást foglalni. A bíróság ítéletét tragikusnak tartom akkor is, ha a törvény betűje nem sérült. (Nem a bíróság a hibás itt formálisan, hanem a keresetlevél benyújtója, aki a Bajcsy-Zsilinszky Társaság alapító tagja!). A tragédia - így az Antigoné - gyakran a formális jog embertelenségéből fakad. Kreónnak pozitív jogi értelemben igaza lehetett, de az európai humanizmus nem az ő, hanem Antigoné örököse.

Az antifasiszta ellenállás elítélése a Magyar Köztársaság legitimációja elleni komoly támadás. Ha a Magyar Köztársaság, a magyar állam szembefordul saját világnézeti alapjaival, hogyan számíthat a társadalmi rendjével egyébként elégedetlen néprétegek lojalitására?

Nem kell Ságvári Endre sajátos politikai eszméiben hinnie annak, aki nemzeti hősnek tartja őt, mert fegyvert rántott a megszálló, kollaboráns rezsim ellen, amely Magyarország honpolgárainak tömeges kiirtásáért felelős, és amellyel szemben a magyarországi demokrácia - ez a mostani is - létrejött.