A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) voltaképpen már mindent megtett, amit megtehetett. Kormányzótanácsa 2005 őszén határozatban állapította meg, hogy Irán megsértette az úgynevezett biztosítéki egyezményt, amely lehetővé tette az ügynökség szakértőinek a helyszíni ellenőrzést. Az idén februárban a testület ismét elmarasztalta Iránt, és felkérte el-Baradeit, hogy a jogsértésről hivatalosan is tájékoztassa a Biztonsági Tanácsot. A kormányzótanács mostani ülésszakán vitatják meg a főigazgató jelentésének tervezetét. Ebből kitűnik, hogy el-Baradei az elmúlt hetekben semmi jót nem hallott a perzsa fővárosból. Ahmadinezsad Izrael megsemmisítéséről és a holokauszt kétségbevonásáról szóló elképesztő beszédei pedig végképp szembefordították Iránnal a nyugati közvéleményt.

A furcsa az, hogy Irán cselekedetei magának a fundamentalista kormányzatnak a céljai szempontjából is tökéletesen kontraproduktívak. Ha ugyanis Teherán időben a NAÜ tudomására hozta volna fejlesztési programjának minden elemét, igen hosszú ideig jogszerűen járhatott volna el. Irán ugyanis mind a mai napig nem állított elő egyetlen nukleáris robbanótöltetet sem. Teherán elsősorban azzal keltette fel a NAÜ - és több titkosszolgálat - gyanakvását, hogy programjának egy részét eltitkolta az ügynökség elől. Az sem volt kifejezetten megnyugtató, hogy Irán időközben közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát fejlesztett ki. Ilyen rakétának ugyanis kizárólag akkor van értelme, ha nukleáris robbanófejjel látják el. Kontraproduktív volt az is, hogy Ahmadinezsad a világ elé tárta hagymázas nézeteit. Ha egy ország elnöke egy másik ország elpusztításának szükségességéről szónokol, és eközben titkos nukleáris programot támogat, a nyugati államoknak nem marad más választásuk, mint hogy mielőbb határozott intézkedéseket tegyenek ellene.

Irracionális lenne tehát a teheráni politika? A jelek szerint igen. Egyetlen megfogható oka lehet csupán az eltitkolt fejlesztésnek és a politikai vezetők agresszív kijelentéseinek: a fenyegetettség érzésének növekedése Teheránban. Irán a sah bukása óta mindig is a Nyugatban - különösen az Egyesült Államokban és Izraelben - látta a fő ellenséget. Teheránban következetesen azt állították, hogy a Nyugat az iszlám világ életére tör. Amikor aztán Bush elnök 2002 januárjában az unió helyzetéről tartott kongresszusi beszédében a gonosz tengelyét alkotó országok között az első helyen Irakot, a másodikon Iránt, a harmadikon pedig Észak-Koreát nevezte meg, majd egy év múlva megtámadta és megszállta az elsőt, Teherán úgy érezte, most ő következik a sorban. Az iráni vallási vezetők arra a következtetésre juthattak, hogy Szaddámot azért lehetett legyőzni, mert a diktátornak nem volt az ellenfél elrettentésére alkalmas atomfegyvere.

Bármi legyen is azonban a mostani teheráni magatartás közvetlen oka, régóta ambiciózusabb célkitűzésekről van szó, mint egy esetleges támadó hatalom elrettentése. A nukleáris fejlesztés ugyanis még a sah uralma alatt elkezdődött, és - változó intenzitással - azóta is tart. Irán nyilvánvalóan regionális nagyhatalom akart lenni, és erről a céljáról máig sem mondott le. A nemzetközi közösségnek tehát cselekednie kell. Kérdés azonban, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésére.

A NAÜ igazgatótanácsa minden bizonnyal elfogadja el-Baradei jelentésének szövegét, amely ezt követően hivatalosan is a BT elé kerül. A BT hatásköre igen széles. Nemcsak akkor léphet fel keményen, ha valamely ország agresszív háborút indít egy másik ellen, hanem akkor is, ha megítélése szerint egy állam magatartása általában veszélyezteti a nemzetközi békét és biztonságot. Ilyenkor akár fegyveres erők alkalmazására is felhatalmazást adhat. Valószínűtlen azonban, hogy márciusban ilyen döntés születne. A BT nagyhatalmai között ugyanis nincs egyetértés arról, hogy Iránnal szemben egyáltalán szankciót kellene alkalmazni. Egy ilyen tartalmú határozati javaslatot Oroszország és Kína nem szavazna meg. Egyelőre gazdasági szankció - például olajkitermelő berendezések és egyéb árucikkek szállításának tilalma vagy nemzetközi légi járatok leállítása - sem jöhet szóba. Az első fordulóban az a legvalószínűbb, hogy a BT valamilyen határidő megjelölésével felszólítja Iránt az általa vállalt kötelezettségek betartására és annak lehetővé tételére, hogy a NAÜ ellenőrei az ország területén bárhol vizsgálatot folytassanak. Ha Teherán nem teljesítené ezeket a - nemzetközi jogilag kötelező - előírásokat, a BT ismét összeülhetne, és akkor már szankciókról is határozhatna.

Ami bármely ország esetleges egyoldalú lépéseit illeti, azok ellentétesek lennének a nemzetközi joggal. A BT-nek kizárólagos hatásköre van ugyanis arra, hogy fegyveres szankciókra adjon felhatalmazást. Ez annyit jelent, hogy egyetértése nélkül erőszakos eszközöket senki sem alkalmazhatna Irán ellen. Izrael egyébként nem is lenne képes egyedül lebombázni az iráni nukleáris létesítményeket, mint ahogyan azt 1981-ben Irakban tette. Iránnak ugyanis számottevő légvédelme van, nukleáris létesítményei pedig az országban szétszórtan, részben a föld alatt találhatók. Ahhoz, hogy bárki komoly csapást mérhessen az iráni célpontokra, előzőleg módszeresen fel kellene számolnia az ország egész légvédelmét. Ezt a - jelentős logisztikai támogatást igénylő - feladatot az izraeli légierő nem tudná végrehajtani, csak az amerikai. A jelek szerint azonban Teherán az amerikai-izraeli fenyegetést egyelőre nem tekinti eléggé reálisnak. Igaz, 1999-ben Milosevics sem hitte, hogy a NATO beváltja fenyegetését, és elkezdi Jugoszlávia bombázását.

Hivatalos értékelések szerint Iránnak még öt-tíz évre lenne szüksége ténylegesen bevethető atomfegyver létrehozásához. Van még tehát némi idő e rendkívül bonyolult feladat politikai megoldására. Ha azonban a Teheránnal kialakult konfliktus tovább éleződik, ez újabb ösztönzést adhat az iszlám fundamentalizmusnak, mégpedig nem csupán Iránban. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról valóban önbeteljesítő jóslattá válhat.

A szerző nemzetközi jogász