A döntési helyzetek ma szabályozottak, az öngyilkosság, illetve az öngyilkossági kísérlet kivételével, mely megtűrt és ma már nem vonatkozik rá büntetési tétel. Az eutanázia fogalma nem szerepel az egészségügyi törvényben, az orvosok etikai kódexében viszont igen, s az tiltja minden formáját. A büntető törvénykönyv az öngyilkosságban való közreműködést - ami nélkül nem valósulhat meg az eutanázia egyik formája sem - büntetni rendeli.

Manapság szinte csak a végső állapot körüli döntési helyzetekről esik szó, holott az emberek nagy része csak döntések sokasága után, az egészségével összefüggő számtalan, az élete tartamára és további minőségére nézve is meghatározó döntés után juthat csak el odáig, hogy - végső és reménytelen állapotba kerülve - élete lezárásáról kívánjon dönteni. Ezen utolsó döntés jogszerű meghozatalában megakadályozza őket a jelenlegi törvényi szabályozás, illetve a szabályozás hiánya. Az ide vezető döntések meghozatalában nem.

A betegé a döntés felelőssége, ha nem megy el a szűrővizsgálatokra, vagy ha panaszok jelentkezése esetén nem fordul orvosához. Ilyenkor az egészsége, az élete minősége és a még rá váró élet tartama szempontjából nem célirányos döntést hoz, és ezzel legtöbbször meghatározza jövendő életútját is. Döntései következményüket tekintve tulajdonképpen egy lassan megvalósuló öngyilkosságnak felelnek meg. Ezekben az esetekben senki sem vonja kétségbe a döntések jogszerűségét, mindenki elismeri, hogy senki nem kényszeríthető a józan érvek befogadására. Az orvos számára ilyenkor - elfogadva és tisztelve az egyén önrendelkezési jogát - csupán annyi lehetőség marad, hogy megpróbálja a tapasztalat és a tudomány szerint helyesnek és célravezetőnek látszó terápia elfogadására rábírni a betegét.

Más esetekben a kezelő vagy az operáló orvosok döntenek, amikor a diagnózis és a beteg szervezetét leíró adatok összevetése után az oki kezelés vagy a tüneti kezelés mellett döntenek - természetesen a beteggel való egyeztetés után. Ezek a döntések már lényegében kijelölik a beteg által végigjárandó utat, nagyjából előrevetítik az elérhető életminőséget és a vég milyenségét is. A gyógyulás reményével kecsegtető oki kezelés választása vagy elvetése elsősorban az orvos kompetenciája. Az orvos naponta hoz ilyen döntéseket. Ezek jogszerűségét sem vitatja soha senki.

Ha az orvos úgy dönt, hogy a (radikálisabb) oki kezelés célszerű, ismét döntési helyzetbe kerül a beteg. A kockázat és a várható eredmény ismeretében elfogadja vagy elveti a javallatot. Sorsáról a végső döntést így - az orvosok segítségével - ismét a beteg maga hozza meg, s ezt a jogát sem vonja kétségbe senki. Beleegyező vagy elutasító nyilatkozatát tanúk előtt aláírásával teszi jogérvényessé.

E döntési sor fölidézésével arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amennyiben a betegség előrehaladása miatt, a bejárható életút végéhez közeledve a beteg és kezelőorvosa a végső lépés megtételéről hozott döntés elé kerülnek, akkor ez a döntés (adott esetben az eutanázia választása) az addigi közös döntéseikhez lesz hasonló. Azokhoz, melyek mindenki szerint vitathatatlanul jogszerűek.

Ma az egészségügyi törvény, a vonatkozó alkotmánybírósági határozat, valamint az orvosok etikai kódexe a válságos helyzetbe jutott, gyógyíthatatlan beteg előtt két lehetőséget hagy nyitva: vagy elfogadja a szenvedésekkel teli véget, vagy magányosan öngyilkos lesz. Ha nem akarja vállalni az út szörnyűséges végét, nincs sem joga, sem lehetősége arra, hogy orvosával úgy döntsön további életéről, mint addig. A vég siettetéséhez nem kérheti orvosa tanácsait, illetve segítségét. Ez azt jelenti, hogy az alkotmányban biztosított önrendelkezési jogát, melyet eddig szabadon gyakorolhatott, az utolsó lépése előtt a törvények korlátozzák.

Véleményem szerint a betegnek bármikor joga van eldönteni, hogy meddig és milyen terápiát kíván igénybe venni az eljövendő életútján, illetve miként kívánja befejezni az életét. Ha minden ember előtt egész életében nyitva áll az alkotmányban rögzített és törvényekben szabályozott lehetőség arra, hogy felelős döntést hozzon az egészségéről, illetve a további életéről, akkor ebből az is következik, hogy az életútjának végére érkezőt sem foszthatják meg a törvényhozók önrendelkezési jogától.