Ilyen történész példának okáért Rainer M. János, aki eddig három dolgozatban referált egyik itt folytatott kutatásáról. Mivel a közlemények csak szűk körben ismert szakmai kiadványokban jelentek meg eddig, engedtessék meg most fölhívni rájuk a figyelmet.

Az 56-os intézet kiadványaiban megjelent három dolgozatból három ember élete, pályája, jellemrajza, társadalmi és családi státusa bontakozik ki.

Az egyik egy "ügynök", középiskolai, majd egyetemi tanár. A másik kettő "célszemély"; apa és fia. Az apa volt jogász, államtitkár, miniszter, antifasiszta ellenálló, parlamenti képviselő. A fiú volt történész, tanár, múzeumigazgató és végül Magyarország szabadon választott miniszterelnöke.

Rainer az Antall Józsefre ráállított ügynökök jelentéseit bugázta át.

Három ember, három sors a Rákosi- és a Kádár-korszakból mindenekelőtt.

Kevesen tudják, hogy az 1896-ban született és 1974-ben elhunyt idősebb Antall József, nem csupán a Horthy-Magyarország államtitkára, lengyel emberek ezreit mentő politikus, majd az új, a koalíciós Magyarország minisztere, hanem a Rákosi nevével stigmatizált kor parlamenti képviselője is volt egészen 1953-ig.

1956-ig mindenekelőtt az őutána, azután inkább az ifjabb Antall után is, sőt egyre inkább iránta érdeklődött a titkosszolgálat.

Az ötvenes években tanulmányait zökkenőmentesen végző ifjabb Antall, a kezdő, de azonnal roppant tekintéllyel bíró tanár 1956-ban meglehetősen exponálta magát, és kulcsfigura volt az apa is, akinek sokáig lakásán lakott Kovács Béla, az újjáalakult kisgazdapárt elnöke.

A dolgozatokból kiviláglik, hogy a két Antall hogyan "úszta meg" komolyabb konzekvenciák nélkül az "ellenforradalmi" ténykedést, nem véletlenül, nem behódolva, de intézve, kapcsolatokat mozgósítva, és igencsak magabiztosan, bátran.

A fiatalabb Antallt mindazonáltal feszt figyelték: előbb egy végzős diákja, és egy kimondottan e célból oda helyezett kollégája segedelmével, akik azonban kevésnek bizonyulván, hamarosan kiegészültek egy harmadik kollégával is; Antall évtizedeken át legbizalmasabb gimnáziumi és tanártársa lett csatlakoztatva a tanár köré szervezett figyelőhálózathoz.

"Kátai" 56-ban "sározódott be"; fegyverrel kezében mozgott az utcán, erre többen fölfigyeltek, és nem is felejtették ezt, úgy látszik, el. Megzsarolták tehát őt is.

1961-től az állambiztonság alapvetően "csak" arra volt kíváncsi mit mond, és mit gondol Antall.

És a jelentők, akik mellesleg rajongásig csodálták jelentésük "tárgyát", lelkiismeretesen teljesítették a feladatot.

A jelentésekből és az azokból készült remek tanulmányokból egy "kávéházi miniszterelnök" képe tárul elénk, aki minden délután politikai előadásokat tart híveinek, s bár tudja, hogy figyelik és minden szavát jelentik, mégis skrupulus nélkül értekezik a hatvanas években arról, hogy a Szovjetunió össze fog omlani, hogy a szocializmus szisztémája nem lesz tartható, hogy ideje árnyékkormányról gondolkodni, amelyben őneki meghatározó szerepe lenne, hisz erre készül egész életében.

Ha Antall Józseftől megkérdezte volna valaki tízéves korában, mi szeretnél lenni, kisfiam, akkor szinte biztosan azt válaszolta volna: miniszterelnök, bácsi, kérem.

Az egész lehetne komikus is. De nem az.

Hanem tiszteletre méltó.

Nem csupán azért, mert Antall valóban miniszterelnök lett, hanem mert ezek a jelentések megörökítettek valamit, amit semmi más történeti forrás nem rögzíthetett. Hisz a levéltárakban őrzött hivatalos iratok, a dokumentek, de még a személyes emlékezet sem őrzi a beszélgetést, a fecsegést, az adomázást vagy az iskolai tanórákon elhangzottakat.

Rainer M. János jelentésfeldolgozásaiból nagyon sok mindent megtudhat az olvasó: Antall József könyvtáráról, tanóráiról, külsejéről, az őt rajongásig szerető tanítványairól, akik közül belügyi nyomásra egyet sem vettek egyetemre föl, de akik - az ő segedelmével - végül diplomások lettek valamennyien.

De a legfontosabb mégiscsak az, hogy "Kátai" rendkívül részletes jelentésregénye nyomán a történész rekonstruálhatta, hogy egy középvezetővé lett értelmiségi, jelesül Antall József hogyan szervült, integrálódott a konszolidált Kádár-rendszer társadalmába - úgy, hogy közben elveit nem adta fel soha.

Bepillanthatunk egy együtt lakó hatalmas családba, amelyben nem voltak nemzedéki konfliktusok; az egymást követő generációk zökkenőmentesen adták át a megörökölt politikai, kulturális értékrendszert, magatartásmintát az utánuk jövőknek.

Közismert Kis János elbeszélése, miszerint ötvenhat után összetalálkozott Antall Józseffel, aki azt mondta neki: "Most alámerülök és kibekkelem őket."

Rainer dolgozatai nem csupán ezt az alámerülést és kibekkelést dokumentálják, hanem sokkal többet és fontosabbat is annál; azt ugyanis, hogy hogyan maradt meg az úgynevezett keresztény középosztály vagy annak egy része a neki nem éppen kedvező időkben is.

A ügynökjelentéseknek és a még folyamatban lévő szakszerű kutatásnak köszönhetőn az Antall Józsefről alkotott kép pontosabb lesz nemsokára. És aki szembesül ezzel a képpel, annak még akkor is elismerőn kell biccentenie, ha az aktív kormányfővel - hozzám hasonlóan - finoman szólva nem éppen rokonszenvezett. Mert bizony tiszteletre méltó az a századon átívelő konzekvens, meg nem ingó szívós hűség, amellyel ez a család megőrizte legfőbb értékeit. Az Antallok se nem kollaboráltak, se nem konfrontálódtak. Kivártak. Megmaradtak. Megmaradt a család Egyetem utcai reprezentatív lakása, meg az ingóságok java, megmaradt a háromholdas somlói szőlő, megmaradt az eleinte, igaz, nagyon kicsiny nyugdíj, és mindenekelőtt megőrződött a három rendszerben kiépített és azokon átnyúló kapcsolati és kulturális tőke, a hivatali kijárás fogásainak ismerete, a konfliktuskerülő, defenzív életstratégia, a soha meg nem ingó értékrend, erkölcsi tartás.

És még valami: a jelentések több száz Antall József szájából elhangzó beszélgetést, kiselőadást, megjegyzést, viccet rögzítettek. Ezekben soha, még csak célzásszerűen sem bukkan fel az, ami a mai magyar jobboldal fájón nagy szegmentjének elmaradhatatlan kötőanyaga, az antiszemitizmus.

Ami pedig az ügynököt, "Kátait" illeti, aki majd negyed évszázadon át regisztrálta ifj. Antall József életét, szavait, gondolatait; ő bizony jól dolgozott, nem bukott le soha.

A célszemély, aki pontosan tudta, hogy figyelik és jelentenek róla, és aki habozás nélkül írt levelet - a természetesen úrnak szólított - Kádár Jánosnak is, hogy hagyják az ő vegzálást abba, Antall József, hiába volt mindig tippje nem egy, jó barátjára nem gondolt soha.

Nem lehetett kellemes érzés, mikor a Németh Miklóstól megkapott borítékban ott látta az ismerős nevet.

Mindazonáltal megbocsátott "Kátainak", és elég magas hivatalt is adott neki.

Összetartoztak. Az egyiknek a neve marad fenn, a másiknak a fedőneve.