A pólusok dicsérete
De az utca emberének politikafelfogásától az ilyen kifestőkönyv azért nincs olyan messze. - Fradis vagy, vagy dózsás? - kérdezi valaki Tóth Krisztina egy újabb szövegében. Igen, Zuglóban, gyermekkoromban ez volt az alternatíva. S azt hiszem, igen-igen sokaknak ma is valamilyen hasonló döntés jelentené a politikai választást.
A közélet pólusairól kétféleképp szoktunk beszélni. Többnyire a néppártok kialakulását a bal- és jobboldalon a rendszerváltás befejezésének, a pártszelekció kikerülhetetlen végállomásának hisszük. Ez a "nagyok váltógazdasága" tézis. Vagy azt a magyar történeti fejlődési modellből kibontható "megkettőződésből" vezetjük le. Hiszen még Erdei Ferenc írt arról, hogyan válik szét és él - nyolcvan-száz éve - egymás mellett a külvilághoz alkalmazkodni kívánó és abból erőt kovácsoló modernisták és a mindezekkel szemben inkább bizalmatlan hagyományos magyar világ. S a háború után abbamaradt küzdelem az "internacionalizáló" modernisták és a mástól idegenkedők között folytatódott volna egyszerűen 1989-1990-ben. Ez a "kultúrharc"-tézis.
Mindkét tézis könnyen támadható. De mégis: a sajátságos magyar konszolidációnak (s nem a többieknek Közép-Európában) meghatározó elemévé vált a két azonos súlycsoportú politikai játékos (csapat?) kialakulása. A kegyetlen pártverseny a magyar politikai rendszert az összemérhető többi közép-európai változathoz képest gyorsabban modernizálta. A pólusok minden szembenállás ellenére tanulnak egymástól. A közvetetten a versenytárstól átvett (vagy legalábbis inspirált?) és esetleg továbbfejlesztett megoldások nem csak helyi jelentőségű politikai innovációkhoz vezettek. Vagyis a szembenállás lehet, hogy kényelmetlen, stíluselemeiben riasztó, gyakran a személyes érintkezést is megnehezíti, és sokakat komolyan megzavart, sőt megrémített. De végső soron hasznosnak bizonyul(t). Két megközelítően hasonló erejű mozgalom "mindent vagy semmit" alapú küzdelme a hatalomért szükség szerint az egész társadalmat mozgósítja. És így más megoldásoknál inkább evolúcióbarát.
Tézisem az, hogy a gyilkos pártversenynek Közép- és Kelet Európa posztszocialista világában nem a felvilágosult fejlődéspárti centrum kikristályosodása, nem a partikuláris kulturális stílusokat megjelenítő, hol ide, hol oda felsorakozó kicsik ideiglenes belső egyensúlyai, hanem az egyik oldalon a pártrendszer részleges felbomlásával kísért sajátos neopopulizmus, a másikon pedig valamilyen egyoldalas újbonapartizmus a valós s jól látható alternatívája.
Ezek egyike a politikai elit felmorzsolódását, a szakértők eltávolítását a döntésekből, társadalompolitikai helyben járást, modernizációs elkanyarodást jelent. A másikban születnek ugyan fejlődési víziók, de ezek túlságosan egyenes vonalúak, nehezen korrigálhatók. A programoknak nincsenek kihívóik, komolyan veendő kritikusaik, nincsenek kimunkált, irányzatokhoz köthető alternatívái. Szinte automatikusan megkövesednek. Hatásfokuk így szükségszerűen alacsony marad vagy legalábbis igen gyorsan romlik.
A demokratikus újjáépítés egyébként 45 után sehol sem jelentette automatikusan azonnal "kétpártrendszer" kialakulását. Először inkább valamilyen másfeles megoldások látszottak. Az olasz kereszténydemokraták vagy a japán kormánypárt évtizedekig irányították az országot. A német szociáldemokratáknak is csak jóval később sikerült először a hatalmat megszerezniük a kereszténydemokratáktól.
Mindennek újabb közép-európai alternatívái jól láthatók. Jó szándékú, középszerű politikusok laza szövetsége, amelyet kizárólag egy mumus tart össze. Az legyengül, s a koalíció is fellazul (Szlovákia). Az elitek folyamatos eróziója, amelyet a két nagy párt végül közösen próbál, nem sok sikerrel, lelassítani (Csehország). Pártok bomlása a bal- és jobboldalon, amelyet az egész politikai rendszer erősödő morális válsága kísér, s ahol a legfőbb stabilizáló erő a félelem az új populista törzsfőnököktől és a tömegek mögöttük kirajzolódó fóbiáitól (Lengyelország). S nem rózsaszínűek a keletibb alternatívák sem. A bonapartista stabilizáció még viszonylag tisztakezű, de vékony összeszorított szájú belügyesei (Oroszországban). Vagy ugyanezen uralkodó klán zsebeit közvetlenül és szó szerint milliárdokkal tömve (a kazah vagy az ukrán változatban).
A kilencvenes évek végére a rendszerváltó elitek, s velük a 1989-1990-es társadalomszervezési modellek mindenütt kifulladtak, csak ez szűkebb térségünkben az EU-tagság odaítélésével kapcsolatos hangzavarban ideiglenesen nem látszott. A csatlakozással azonban mindez hirtelen nyilvánvalóvá vált. Miben segíthet e szakaszban a konfrontatív pártverseny? Három téren.
Bizalmi hálózatok kiépítésével. A társadalmi tőke, vagyis az emberek közötti ismeretségekre épülő együttműködési, kapcsolati hálózatok megléte vagy hiánya - pontosabban inkább milyensége - nemcsak az egyéni boldogulás, hanem a társadalmi modernizáció fontos előfeltétele. Az államszocialista intézmények bomlásával, a régi vállalati rend fellazulásával, a korábbi formális politikai ismeretségek átértékelődésével csak a legrégibb, legközvetlenebb bizalmi hálózatok maradtak meg. A családi, gyermekkori, iskolai vagy nagyon magán véd-, és dacszövetségek élték csak túl a váltást. Nem meglepően az új veszélyes világban az emberek olyan partnereket választottak maguknak, akikben megbízhattak. Racionális, szakszerűségre épülő hálózatok kialakulásához azért sokkal több idő kell. Következésképpen elvben a politikai térfelek, az ideológiák köré szervezett törzsek a családi, iskolatársi liliputi bizalmi konstrukciókhoz képest - amíg a racionalitás övezetei ki nem szélesednek, sajátos biztonsági zónákat jelenthetnek. Ezek alakja, tartalma nem optimális. De a gimnáziumi vagy biliárdtermi hálózatoknál azért mégis csak jobban használhatók. És lehet, hogy átmeneti megoldásként, de különböző versenyző csapatok közötti kölcsönös garanciák fokozatos beépítésével akár két-három évtizedig is egyes területeken uralkodó hálózatok maradhatnak (ahogy ez például 1955 után Ausztriában történt). Közben kiegészülnek, majd kiváltódnak más, szélesebb kulturális vagy racionális bizalmi kapcsolatokkal, majd nagyobbrészt maguktól leépülnek.
Rítusok működtetésével. A társadalmi integrációhoz a politikai-kulturális azonosságok megélése elengedhetetlen. 1989 után különböző módokon próbálták Közép-Európában ezeket a kulturális kohéziós mintákat felmutatni. Nem sok sikerrel. Nem működött a "valamennyien a totalitarizmus áldozatai voltunk" program. Persze szinte mindenkinek tetszett az "áldozat voltam" szerep, de mindenki csak magát volt hajlandó áldozatnak tartani, ellenséges volt a többi áldozatokkal szemben. Tömeges ellenállás híján nem működött a "valamennyi értékünk az antikommunista ellenállásból vezethető le" ideológia sem. Itt ráadásul nemzedéki nehézségek is támadtak. Tehát maradtak a parciálisabb ideológiák, rítusok. Ezek persze, merevek, sokszor feleslegesen törzseket építenek. De egy hosszabb időszakon át mégis mozgósítanak. A kérdés itt éppen az lenne, hogyan lehet mozgósító erejüket úgy megőrizni, hogy közben agresszivitásukat valamiképpen sikerüljön visszavenni.
Civil építéssel. Valamennyi előrejelzéssel ellentétesen a 1989 utáni társadalomépítés nem a civil mozgalmak diadalmenete volt. Sőt a késői 80-as évekbeli kezdeményezések nagyobb része is eltűnt a színről. S a megmaradó vagy új civil próbálkozások igen nagy hányada nem az alulról kiinduló társadalmi ellenőrzés, hanem az állam által alvállalkozásba leadott közösségi szolgáltatások többségében állami pénzekből folyó működtetésének eszköze lett. De hát mégiscsak meg kell teremteni olyan mozgalmakat, amelyekből, ha a politikai köldökzsinórról leszakadnak, legalább saját térfelükön (vagy majd még szélesebb területeken) azért egyszer kinőhetnek a társadalmi ellenőrzés és rendszeres kritika fórumai. Ha ilyenek a pártversenytől függetlenül születnek, annál jobb. De ha a valóban függetlenekből kevés van, az egyelőre szorosabb-lazább pártkötődésűek is rövid idő alatt önállósodhatnak.
Mindebből nem következik, hogy a mostani választásoknak nincs különleges tétjük. Ha a Fidesz veszít, támogatóinak egy része a gazdaságból odábbállhat. Végül is az inkább a fiatal demokratákat támogató "új pénz" türelmetlen, életciklusait nem nyolcéves fordulókban méri. Négy év böjtöt nehezen, de kibírt, nyolcat már nehezen. S a vereség esetén elmaradó, esetleg átálló támogatók ezt a pólust szerkezetében is legyengíthetik. De ugyanígy különlegesen kell a győzelem a szocialistáknak is. Hagyományos törzsválasztóik öregszenek. Elindult ugyan valamilyen mozgás irányukban a fiatalok között, de Gyurcsány két éve nem volt elég ahhoz, hogy ez meghatározhatóvá válhasson. Ha a kormánykommunikáció forrásai a következő időszakban rendelkezésükre állnának, az áttörésre komoly esély kínálkozna. Ha azonban ugyanezek a források a másik oldalra kerülnének, úgy azokat a konzervatívok használnák arra, hogy hosszabb időre elszigeteljék a fiatalokat a baloldaltól.
A pólusok versenye az elfogadhatónál mélyebb lövészárkokat teremtett az állami állásokban működő, elsősorban állami forrásokból építkező középrétegeken belül. S mert sokféle szakértelem nálunk csak néhány embert jelent, attól függően, hogy ők hova tartoznak, hol az egyik, hol a másik oldalon jelenik meg esetenként akár az állam pillanatnyi működését is veszélyeztető szakemberhiány.
Ennek feloldása, szakmai paktumlehetőségek kimunkálása a szűkebben vett verseny civilizálását is jelentheti. A szakmai elitek meg nem támadási egyezményein keresztül esetleg lassan elindulhatnánk a politikai pólusok közötti első bizalmi kapcsolatok irányában. A nyers szembefordulást egymással számos ponton a gazdaságban igazi multik között is felváltották a verseny és együttműködés bonyolult hálózatai. Miért ne juthatnánk el ugyanide a politikában is?
