A gyűlölködés öröksége
Havas mintegy menedéket kínálva Dobrev Klárának megkérdezte: tudja-e kinek a lányát vette feleségül Áder János? S minthogy természetesen nem tudta, a műsorvezető bennfentesen eligazította a Fidesz frakcióvezetőjének családi viszonyaiban. Dobrev Klára - akinek a nagyapjához fűződő viszonyáról kellett "vallania" a nyilvánosság előtt - a körülményekhez képest -, igazán jól szerepelt. Csakhogy egy ilyen párbeszéd során a körülmények olyan mérhetetlenül méltatlanok, hogy ebből nem lehet jól kijönni. Nem is a műsorvezető kérdései tették méltatlanná a helyzetet, hanem a tény, hogy a huszonegyedik század elején, egy demokratikus jogállamban, egy önmagát demokratikusnak, polgárinak és konzervatívnak nevező párt egyik vezetőjének száját elhagyhatják ezek a szavak. És hogy ezekkel a szavakkal valamit kezdeni kell, miközben ezekkel nincs mit kezdeni.
Mert erre nem válasz az, hogy igen, de akkor nézzük, ki volt a jobboldalon X., Y., Z. pereputtya! Erre egyetlen adekvát válasz létezik; az, hogy aki ilyen "érvekkel" próbálja ellehetetleníteni politikai ellenfelét, az egyszer s mindenkorra kiírja magát a tisztességes emberek klubjából. Egy tisztességes világban!
Mélységes együttérzéssel néztem a miniszterelnök feleségét, ahogyan ott állt a stúdióban végtelenül magányosan. Ismerem ezt a reménytelen helyzetet, én is átéltem hasonlót az elmúlt években számtalanszor, pedig az én édesapám a másik oldalon állt, egyike volt a Nagy Imre-per vádlottjainak, azoknak, akik "érdekében" most Áder szót emelt, akik miatt alkalmatlannak tartja Apró Antal unokájának férjét a méltó megemlékezésre. Ám az, hogy az én édesapám a túlsó oldalon állt, egyetlen percre sem akadályozta meg a Fidesz vezetőit és csahosait abban, hogy éppen olyan gyűlöletkampányt indítsanak ellene, amilyet most Apró Antal unokája (?), unokája férje (?) ellen. S hogy az én apám mivel szolgált rá e megkülönböztetett figyelemre? Egyrészt azzal, hogy túl sok minden együtt volt benne abból, amit a Fidesz saját múltjából megtagadott, és ezért túlságosan emlékeztette a pártot korábbi önmagára. Másrészt a köpönyegcserélők szemében nem vált a javára az sem, hogy a rendszerváltás környékén sokat segített az újonnan születő demokrácia reménységeiként számon tartott fiatal demokratáknak. Hasonló okok miatt váltak gyűlöletük tárgyává mindazok az ötvenhatosok, akik azután is liberálisok, ne adj' isten! baloldaliak maradtak, miután a Fidesz jobbraátot és konzervatív fordulatot hirdetett. Eörsi Istvánból "hazaáruló", Mécs Imréből "megélhetési halálraítélt" lett. A polgártalanított polgári párt számára nyilvánvalóan nem 56 szellemisége, hősei és áldozatai a fontosak, hanem kizárólag az, hogyan tudnak mindebből a maguk számára politikai tőkét kovácsolni. Így váltak "komilfó"-vá azok az apparatcsikok, akik az utolsó pillanatig a pártállam magas beosztású nyilvános vagy titkos működtetői voltak, amenynyiben most a Fidesz szekerét tolják; és így lesznek nemzetárulók mindazok, akik másként gondolkodnak Magyarország felemelkedéséről.
Amikor 1990 tavaszán, a két választási forduló között az akkor még MDF-közeliként számon tartott Magyar Fórumban megjelent az - egyébként hazugságoktól hemzsegő - Apák és fiúk című írás arról, hogy az "SZDSZ számos vezető politikusának szüleit kommunista múlt terheli", akkor a Fidesz tiltakozott a leghevesebben az ellen, hogy bárkin számon kérjék szüleinek, nagyszüleinek a múltját, hogy az egyéneket ne kizárólag saját cselekedeteik alapján ítéljék meg. Amikor azután nemcsak politikai térfelet, hanem ideológiát, sőt erkölcsi normákat is cserélt a Fidesz, felvette fegyvertárába a politikai hadviselés e nemtelen módszerét is. Míg 1992-ben még óva intette az MDF-et attól, hogy "kiengedve a szellemet a palackból" visszatérjen a beláthatatlan következményekkel járó Apák és fiúk stílusú politizáláshoz, néhány év múlva már úgy tűnt, hogy valóságos családfakutató brigádok böngésznek a levéltárakban, hogy kompromittáló adatokhoz jussanak a politikai ellenfelek felmenőiről. Utóbb pedig Terror Háza néven szentélyt is állítottak abból a célból, hogy ne csak szavak, hanem tárgyak útján is terjesszék - nemzedékről nemzedékre - a gyűlölködés örökségét.
Számomra az első ijesztő jel az volt, amikor egy napon kilencéves kislányom az iskolából hazaérve tágra nyílt szemekkel mesélte, hogy az egyik osztálytársa szerette volna meghívni a születésnapi zsúrjára, de a szülei - a Fidesz PR-kommandójának prominensei - nem engedték. És amikor a lányom megkérdezte, hogy miért nem, azt felelte a kisfiú, hogy azért, mert ti nem vagytok szimpatikusak a szüleimnek, és nem akarják, hogy barátkozzak veled. Amikor ezt a lányom elmesélte, felrémlett bennem a kirekesztettség fájdalmas érzése, amely végigkísérte gyermekkoromat. Engem sem hívtak meg a születésnapi bulikra az osztálytársaim, és tőlem is óvták az osztálytársaimat, merthogy én sem voltam szimpatikus a többnyire káder családból származó gyerekek szüleinek, mert én egy börtöntöltelék, ellenforradalmár gyereke voltam. Aztán eszembe jutott az is, amit édesapám mesélt, hogy ő zsidó származása ellenére a piaristákhoz járt, és bár az iskolában nem éreztették vele, hogy "nem közéjük való", az azonban sohasem fordult elő, hogy bármelyik osztálytársa meghívta volna saját otthonába.
Amikor a nyolcvanas évek végén kilábalva a diktatúrából, hozzáláttunk egy demokratikus világ felépítéséhez, akkor ez egyebek között éppen arról szólt, hogy többé nem akarunk olyan világban élni, amelyben az embereket fajuk, nemük, származásuk szerint ítélik meg. Olyan világban akarunk élni, ahol többé nem számít, ki kinek az utóda, boldog őse, rokona vagy ismerőse, kilépünk abból a rettenetes világból, ahol a pusztító gyűlölet felszításával embereket származásukra hivatkozva lehetett meggyilkolni, földönfutóvá tenni, kirekeszteni és megalázni. Amikor a liberális demokrácia mellett tettük le voksunkat, arra szavaztunk: megtanulunk együtt élni azzal, hogy nem mindenki gondolkodik azonosan a közjóról, az ország jövőjéről, a felemelkedés lehetséges útjáról. És azt is eldöntöttük, hogy ezentúl tiszteletben tartjuk a másik ember személyiségét és gondolatait. Úgy tűnt, elegünk lett abból, hogy a hatalom birtokosai, a nép megváltójának, az egyetlen és örök igazság letéteményesének pózában tetszelegve üldözzék mindazokat, akik másképpen képzelik a rendet, és világméretű összeesküvést vizionálva tartsák ébren az emberekben a félelmet. Mindennek akkoriban a Fidesz volt az egyik legelkötelezettebb és talán leghitelesebb képviselője. Mára azonban, miközben a szeretetről papolnak, gyűlölködők hadát szólítják csatarendbe, hogy meglovagolva az emberekben lappangó frusztrációkat, szorongásokat és sérelmeket, felszítsák a politikai ellenféllel szembeni gyűlöletet.
