Alulírott H. Beáta (*), mint magyar választópolgár, ezúton kívánok hangot adni mélységes felháborodásomnak, és csalódottságomnak.

Magyar választópolgár vagyok, a politikusaink belőlem, és általam is léteznek pozíciójukban. Magyarországon születtem, ez az otthonom. Magyarul gondolkodom, magyarul beszélek. Most, 2006-ban, szorongok az otthonomban, ahol születtem. Szorongok a demokráciától, és a szólásszabadságtól, amely nem is oly rég, még a hitet jelentette számomra.

Szoronganom kell a hétköznapi túlélésen is túl, hiszen ha szembehelyezkedem egy jobboldali nézeteket valló emberrel - adott esetben a főnökömmel -, és én hangot adok saját véleményemnek, meg kell szenvednem...

Olyan ország az otthonom, ahol magyar a magyar ellen fordul ököllel, fegyverrel, mert nem politikai ellenfélként tekint honfitársára, hanem ellenségként. Az építő vita műfaja kiment a divatból, maradt az arrogancia.

Szorongok, amikor az antiszemita és rasszista nézetek a jobboldalon egyre inkább teret nyernek, s a jobboldal nem határolódik el azoktól.

És szorongok azért, mert most, 2006-ban újra(?) megengedett, hogy politikusok, és kampányfőnökeik arra építve igyekezzenek kormányra kerülni, hogy az én lelki és mentális közérzetemet szándékosan rombolva, nyomorult helyzetemet még nyomorultabbnak éreztetve, álságos együttérzésbe csomagolva megmondják nekem, mit kell(ene) éreznem. Miben is különböznek ők az ún. átkos rendszer politikusaitól...?! Honnan is tudhatnák, hogy mit érzek? Hiszen nem tudják, mit jelent napról napra élni. Az adónkból biztosított képviselői fizetésből élve, nem valószínű, hogy tudják mit jelent nélkülözni. Nekem ne mondja meg senki, mit érzek, mert nem tudják.

Amit érzek, szégyen. Szégyen, hogy 30 évesen azon kell gondolkodnom, vállalhatunk-e több gyereket ebben az országban. És nem feltétlenül a szociális körülmények miatt. Sokkal inkább a jelenlegi magyar mentalitás miatt, amibe én nem szeretném belekényszeríteni gyermekeimet.

Szégyen, hogy olyan országban élek-élünk, ahol erővel, és hangos szóval kell nézeteim mellett kiállnom, és megvédenem magam a hazaáruló jelzővel szemben, mert baloldali beállítottságú vagyok. A rossz közérzet, pszichológiai megközelítésből, az ellenzéki kampány koncepciójának egyenes következménye. Katalizátorként tartják életben a rossz közérzetemet, hogy utána a saját érdekeikben ezt felhasználják. De mégsem annyira előrelátóak a negatív érzelmekkel manipuláló politikusaink. Hiszen azzal nem számolnak, hogy a lélekölő negatív kampányuk miatt, a választópolgárok még kisebb hányada fog a szavazóurnák elé járulni. Ez már emberi, fanatizmustól mentes gondolkodásmódot igényelne, ami valahol félúton elveszett...

Akinek elveszik a hitét, az nem óhajt majd jövőt építeni ebben az országban. Ha egy fiatalnak módjában áll máshol, más eszmék szerint élni, megteszi. Az idős választópolgárok nem a következő négy évre gondolnak, csak a következő négy hétre, amíg megérkezik a következő havi, nyugdíjnak nevezett alamizsna... Marad a középkorú generáció, amely szétszakadva gyermekei, szülei és a taposómalom között, talán elmegy szavazni, de semmiképpen sem valami mellett, hanem valami ellen teszi majd le a voksát.

A jobboldal szerint nekem jó, ha rosszul érzem magam a bőrömben, mert szerintük rosszabbul élek, mint négy éve. Talán igaz. Négy éve, nem éreztem, hogy lemondóan, már-már reménytelennek érezve az ország és állampolgárai sorsát kell a választóurna elé állnom. Szavaztam hittel, naivan, állampolgári kötelességemet teljesítve.

Négy éve, amikor reggel kinyitottam lakásunk ablakát, nem kellett minden áldott nap a szemközti ház, többemeletnyi magas plakátjáról azzal szembesülnöm, hogy mennyire rossz körülmények között élünk.

Négy éve, amikor sétálni indultam egy gyönyörű napsütéses délutánon, nem rontották el a kedvemet közérzetet romboló plakátok, amelyek öles betűvel ordítják, hogy nekem mennyire rossz. Az én érdekemben, az én mindennapjaimat próbálják megkeseríteni, pedig én próbálnék jobban élni, mint négy éve...

A plakátok hatására nem váltam jobb hazafivá, soha nem is voltam az. Bár imádom az anyanyelvemet, a magyar irodalom kincseit, mégis pusztán földrajzi állapotnak tekintem, hogy ide kellett születnem. Ennek egyik oka, hogy úgy gondolom, a magyar kultúra, és a kultúra - mint olyan - lassan eltűnni látszik ebből az országból. Hogy szégyen így gondolkodni? Lehet. Én azt gondolom, szégyen az, hogy rám nézve kötelezőnek kellene tekintenem a kilátástalanságot, amennyiben nem tartozom a jobboldalhoz. Szégyenkezzen helyettem az, akiben a rendszerváltáskor megbíztam, és aki hátat fordított nekem. Belénk nevelték a vadkapitalizmus elméletét - boldoguljunk, ahogy tudunk -, de ebben az országban, ebben a hangulatban, ezzel a vezetői hozzáállással, jelentem lehetetlen... Amíg ez így marad, a jobb jövő csak délibáb.

Nem óhajtok hazafi lenni egy olyan országban, amely ország vezetői nem állnak ki a legalapvetőbb érdekeimért. Ahol először kérnek, hogy merjek nagyot álmodni, aztán rám ordítanak, hogy érezzem rosszul magam.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely tinédzserként élte át a rendszerváltást. A rendszerváltást követően nekem azt tanították a szüleim, hogy a politikusaink az országért, és értünk vannak, és nem fordítva. Most úgy érzem, nagyrabecsült ellenzéki politikusaink elhitetnék velem, én vagyok értük. Elhitetnék velem, hogy etikus módszer a szerényebb szociális körülmények között élő embereket felhasználni a saját céljaikért. A szüleim megtanítottak gondolkodni, és nem elfogadni minden gondolatot egészséges kétségek nélkül, ők megtanítanának nem gondolkodni. A szüleim megtanítottak hinni, ők elvennék a hitemet.

Csak annyit vártam volna hazám politikusaitól, amennyit én nyújtok állampolgárként. Becsületes vagyok, soha nem loptam, tisztelem az időseket, a jövőt látom a gyerekekben...

Ezt tanultam a szüleimtől. És ezt nem engedem elvenni.

H. Beáta

Budapest, Magyarország, 2006. február 26.

(*) Teljes név és cím a szerkesztőségben.