Hadi helyzet
Ebből következően - hallhattuk napokon keresztül - a választások után késedelem nélkül államháztartási, oktatási és egészségügyi reformot kell végrehajtani. Hát persze! Már megint a humán szféra! Időtlen idők óta mindig a tűzvonalban vagyunk, velünk töltik meg a lövészárkokat. Áldozataink hatalmasak, és senki nem kérdi, mit jelent az egészséges, kiművelt emberfő egy társadalomnak, és mit annak hiánya. No de erről majd később.
Losonczi Ágnes, a neves szociológus Utak és korlátok az egészségügyben című 1998-ban megjelent művében írja a következőket: "A stabilizációs program (1995. március), amely Bokros Lajos nevével marad emlékezetes, a súlyos költségvetési hiány miatt az államcsőd rémével és valóságával is fenyegette az országot és a kormányzatot. Nem volt tovább tartható a belső és külső egyensúlyhiány mértéke, sem a külső, sem a belső adósságállomány folyamatos növekedése. Radikálisan könnyíteni kellett az állami kiadásokon, az egész gazdaság stabilizálása, a fejlődés elindítása érdekében. Ezt elsősorban a leggyengébb ellenállást kifejtő szektoron, a humán szférán, az egészség, az oktatás, a szociálpolitika költségeinek csökkentésével lehetett elérni.
Az államháztartási reform szükséges, az egészségügy szerkezetátalakítása ugyancsak. Ezt azonban kizárólag a költségvetés csökkentése érdekében, gondolatilag kiérleletlenül, konszenzusok nélkül, csak pénzügyi szempontok alapján megvalósítani mindenképpen ártalmas, és a következményei hosszú időre szóló sérelmeket és pusztítást okozhatnak. A pénzügyi döntések nyomán bekövetkező azonnali gyors beavatkozások így nem valamilyen racionálisan elképzelt szerves fejlődés elindításában segítettek, hanem a gyors fejlődési egyensúly könyvelési eredménye érdekében minél előbb, minél látványosabb támogatáscsökkenést céloztak meg. Mivel ezeket szakmailag előkészítetlenül, konszenzusokra nem törekedve, átgondolatlanul, kapkodó intézkedésekkel hajtották végre, ezért csaknem minden lépése tanítható kudarcsorozatba illett. A legnagyobb baj az, hogy éppen azokat a reformokat tette lehetetlenné, amelyeket elvben sürgetett volna."
Töprengek a jövőn, mérlegelek és tippelek, egyre jobban aggódom. Lehet, hogy ismét helyzet van? Egészségügyi reformot kell végrehajtani! Sic. Május elejétől augusztus végéig! 2006-ban természetesen. Alig harminckét éves egészségügyi múltamban hiába kutatok hasonló után. Igaz, időről időre megfogalmaznak igényeket, ígérnek hangzatos programokat, de átfogó reform ennyi idő alatt?! Hát ezt őszintén kétlem. Négy, nyolc stb. - ki-ki helyettesítsen be kedve szerint - esztendővel ezelőtt ilyentájt már a pártok egészségügyi programjaitól volt hangos a kampány. Az idén más a helyzet. Az ágazatban felhalmozódott problémák súlya, a sorozatos kudarcok óvatosságra tanították a politikusok többségét. Nem tudjuk, nem tudhatjuk igazán, mi vár ránk, gyógyítókra, betegekre, leendő betegekre a jövőben. Ami bizonyosnak tűnik: ismét górcső alá kerülünk, s nem a forrásbővítés szándékával.
Ádáz vita folyik az érintettek között, vajon elegendő pénz áll-e rendelkezésre a biztonságos, európai színvonalú, polgáraink által joggal elvárt egészségügy biztosítására, avagy sem. A döntéshozók hellyel-közzel még pazarlással is vádolnak, ismételten kijelentik, több nem lesz, nem lehet, sőt... Sőt, mondom a bevezetőben említett EU-s figyelmeztetésre figyelemmel. Az ágazatban dolgozók persze egészen másként látják, harcolnak azért, hogy legalább a tényleges ráfordítások mértékéig garantálják a megtérülést, beleértve a sokszor emlegetett amortizációt és a munkaerő árát is.
S ezenközben jő a reform. Négy hónap alatt. Ami évtizedes távon sem sikerült. Senki nem tudja, hogyan, de kell, mert ezt kívánják tőlünk. Helyzet van, mondhatni hadi helyzet. Az euró kellő időben történő bevezetése mindenekfelett álló prioritás, akár áldozatok árán is, erről számtalan tanulmány, elemzés látott már napvilágot, jelen írásnak ez nem témája. A következményes megszorítások azonban számunkra, egészségügyben dolgozók számára mindenképpen hadi helyzetet hoznak. Hadi helyzetben viszont csakis hadigazdálkodásnak lehet helye. Ez lenne tehát a reform?
Ugyanazt, netán még többet, jobbat még kevesebből? Kötve hiszem, hogy ez sokáig menne. De tekintsünk el ismét minden "zavaró mellékkörülménytől" - jogerős munkaügyi bírói ítéletektől, növekvő munkavállalói elégedetlenségtől, pályaelhagyástól és elöregedéstől, technológiai robbanástól stb. -, és vizsgáljuk csak azt, miféle reformmal lehetne megvalósítani a hadi gazdálkodást. Feltéve persze azért azt is, hogy a minimális cél, hogy legalább nagyobb számban ne haljunk meg, mint eddig. Napjaink reformvitáinak kereszttüzében olyan kérdések állnak, mint a magántőke bevonása az állami források pótlására, a betegek kegyeiért versenyző üzleti biztosítók rendszere szemben az egységes társadalombiztosítással, hogy csak a legégetőbbeket ragadjam ki. Nyilvánvaló, hogy a privát befektető a hasznát keresi - miért ne tenné -, amit a veszteségre beállított rendszerben nemigen talál meg, leszámítva néhány monopolizált részterületet. A több-biztosítós, üzleti alapú rendszer terve is számtalan súlyos és szakszerű ellenvetés terhe alatt rogyadozik. Mindez azonban másodrendű tényező a hadigazdálkodás szempontjából.
Az ugyanis, hogy a várható s minden bizonnyal elkerülhetetlen pénzügyi-gazdasági megszorítások mellett az egészségügy esetleg mégis működőképes maradhasson, egyetlen módon képzelhető el: következetes központosítással. Úgy, hogy minden fillérnek előre - hiteles megbetegedési, halálozási, forgalmi, geopolitikai stb. kimutatásokra alapozott - meghatározott helye és pontosan nyomon követhető útja van. Úgy, hogy a regionalitás legfeljebb az igények megfogalmazásának, egyeztetésének erejéig játszhat szerepet, ám a döntéshozatalt, a forrásallokációt tekintve már nem. A következetes központosítás áttekinthetővé teszi a rendszert, ezzel lehetővé teszi a megfelelő logisztika kialakítását, a párhuzamosságok tömegének kiküszöbölését, az ellátó kapacitások ésszerű és szakszerű racionalizálását - felülemelkedve az egymásnak feszülő helyi érdekeken, melyek presztízsszempontokon (is) alapuló döntéseket generálnak.
Nyilvánvaló, hogy mindez számtalan érdeket sért, áldozatokat, kompromisszumokat, netán lemondást igényel. Ezért nem lenne népszerű sem a döntéshozók, sem az ellátottak körében. De hadi helyzetben a népszerűség nem szempont, ilyen szituációban a cél - jelen esetben a működőképes egészségügy - mindenkitől lemondást követel. Természetesen nem akképpen, hogy áron alul igyekszik bárki bármihez hozzájutni, amint az manapság divat a gyógyítás finanszírozása terén, s nem is űgy, hogy az ott dolgozókat ne kellene tisztességesen megfizetni. Hanem oly módon, hogy ott, akkor és úgy kell ellátni a beteget, ahogy az - a szakmai szempontokat nem feledve! - a leghatékonyabb. Ennek eldöntése pedig csak magas szintű, szakmavezérelt, központi szerepkör lehet.
Magyarország jövője szempontjából - mondják - kulcskérdés a versenyképesség. Ennek föltétele a képzett, egészséges, munkaképes humán erő. Ezt olyan ágazatok garantálják, mint az egészségügy és az oktatás. Ezért nagyon kockázatos lépés lenne éppen ezeket az ágazatokat tenni a versenyképesség fokozása érdekében elkerülhetetlen gazdasági intézkedések vesztesévé. Ha pedig ez végképp elkerülhetetlen, akkor csak olyan átgondolt és jól felépített cselekvéssor fogadható el, amely nem dönti romba, hanem stabilizálja a rendszert, hogy az könynyen fejleszthető legyen később, ha eljő a szebb jövő. Ezért nem szabad most semmiféle olyan, kísérleti jellegű változtatásokba fogni, melyek még soha sehol a világon nem vezettek át válságból konszolidációba. Az egészségügy állapota ezt nem bírná ki, a gazdasági hadi helyzet pedig nem teszi lehetővé.
