Vihar után, de nem csendben
- Minek örül?
- Mindenekelőtt annak, hogy olyan olimpián szerepelt relatíve sikeresen a magyar csapat, amelynek önfeledt hangulatát csak a '68-as mexikóvárosi játékokéhoz tudom hasonlítani. És annak is, persze, hogy majdnem három héten át együtt ünnepelhettem és dühönghettem a sportolókkal. Kicsit újra én is közülük valónak éreztem magam, s valamiért eszembe jutottak Karinthy Frigyes szavai, miszerint kutyáról csak olyan emberrel szabad beszélni, akinek volt már kutyája.
- Az olimpiának vége, most jönnek a szürke hétköznapok...
- Hogy mennyire nem szürkék, azt már a megválasztásomat követő időszakban is megtapasztaltam. Hogy mást ne mondjak, sorra fölkerestem azokat a MOB-tagokat, akikről biztosan tudtam, hogy ellenem kampányoltak. Kiderült, hogy egy csomó dologban egyetértünk. Például Farkas Zoltán tiszaújvárosi polgármesterrel is, aki a bizottság depolitizálását vetette föl, és ezzel darázsfészekbe nyúlt. De az alapgondolatban igaza volt: az olimpiai mozgalomban természetesen a szakmaiságnak kell a meghatározónak lennie, nem pedig a pártbéli hovatartozásnak.
- Jól hangzik. De komolyan is gondolja, hogy belátható időn belül eljuthatnak idáig?
- Maradjunk annyiban: máris vannak biztató jelek. Előbb-utóbb a politikusoknak rá kell jönniük, hogy a magyar sport érdekével ellentétes, ha mindenbe beleütik az orrukat.
- Elődjével, Aján Tamással kapcsolatban a vádpontok legfontosabbika úgy szólt: szétforgácsolja magát, kevés időt tölt a MOB-ban. Ehhez képest ön?
- Hétfő este fél tizenegykor érkeztem meg Torinóból, és reggel kilenckor már bent voltam az irodámban. Napi hat-nyolc órát a székházban vagyok, és az egész napomat a MOB ügyei töltik ki. Korábban mindig azt mondtam, a sebészorvosi pálya a hivatásom, a sport pedig a hobbim. Ma pont fordított a helyzet.
- Annak idején kötetnyi programmal pályázta meg a tisztséget. A tervek közül mibe fogott már bele?
- Úgy érzem, sikerült tisztázni a MOB és az állami sportvezetés közötti ellentéteket és félreértéseket. A bizottságon belüli harmónia megteremtése is eltökélt szándékom volt, és e téren szintén komoly az előrelépés. Ugyanakkor a leglényegesebb elképzeléseim ismertetését a bizottság pénteki elnökségi ülésére tartogatom. A sportdiplomáciához kedvet érzők menedzselését, ösztöndíjrendszer keretében történő támogatását elsődlegesnek tartom. Hasonlóképpen fontosnak vélem, hogy az edzők külföldi továbbképzéseken vehessenek részt. És sarkalatos pont az is, hogy a hagyományosan eredményes, ám az állam kivonulásával szörnyű anyagi helyzetbe került műhelyeken valamiképpen segítsünk. Bár pénzügyi lehetőségeink korlátozottak, annyit mindenképpen tehetünk, hogy a szponzorok és támogatók figyelmét oda irányítjuk, ahol valóban értéket termelnek. Mondok egy konkrét példát: a BVSC Európa-hírű asztalitenisz-szakosztályában most is világszínvonalú utánpótlás-nevelő munka folyik, miközben a körülmények elképesztők, s az ott dolgozóknak napi megélhetési gondjaik vannak. Ez tarthatatlan állapot, és magam mindent megteszek annak érdekében, hogy segítsek rajtuk, meg a velük azonos gondokkal küszködőknek.
- A MOB 2004 óta sikertelenül kísérli meg levakarni magáról az athéni doppingfoltokat. Az ügy Torinóban aktualizálódott: most az osztrákok kerültek slamasztikába, de ők mintha kevésbé lettek volna megengedők...
- Nehéz a két helyzetet öszszehasonlítani. Ezzel együtt az az érzésem, a NOB, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség képviselői és az érintett nemzetek illetékesei sem járnak élen abban, hogy tisztán láthassunk. Egy biztos: az osztrákok határozottabban léptek fel menekülő sportolóikkal szemben, mint két éve a magyarok. De lássa be, az nem lenne elegáns és tisztességes, ha én kezdenék el visszafelé mutogatni. A tanulságokat azonban le kell vonnunk, s ha megtesszük, máris előreléptünk.
