Megint más kérdés, hogy jó érzésű miniszterelnök csak nehéz szívvel állhat a jelenleg regnáló szakszervezetek és szövetségeik mögé. Értve ezt úgy általában, és nem kifejezetten Suzuki-ügyben. Az a harc, amelyre a dolgozók szerveződéseit kitalálták, az a mozgalom, amely a baloldal gyökereit jelenti, ma jobbára csak a Suzukiban található meg. Ott, ahol a szakszervezetet nem ismerik el, és fojtogatják, vezetőit kirúgják, tagjait zaklatják. Ott, ahol szakszervezetet alapítani és működtetni kockázat, ahol a túlóra önkéntes, a szabadság pedig luxus, és általában nem engedélyezett. Vagyis: ahol az alapvető európai munkaügyi szabályokat és jogokat, a szakszervezetek és a baloldal évszázados eredményeit veszik semmibe. Persze - érthető módon - egy másik kultúra cégvezetési módszerei szerint.

A gazdaság azon területein azonban, ahol a munkavállalók törvényben rögzített jogait nem kérdőjelezi meg senki, a szakszervezetek erőtlenek és gyengék. Jobban fogalmazva: nincsenek sehol. Sőt: nem jelennek meg ott sem, ahol - a Suzukihoz hasonlóan - a munka törvénykönyvének nem minden betűjét tartják szentírásnak. A szakszervezetek nem tudtak hatékony érdekképviseletet kiépíteni az újonnan felépülő magyar (pontosabban: magyarországi) gyáraknál, nem jelentek meg az új gazdaság legfőbb szereplőinél, nem tudtak behatolni a multinacionális cégekhez, nincsenek jelen a szolgáltató-szektorban, a kereskedelmi cégeknél, az áruházláncoknál.

A mai magyar szakszervezetek régi pozícióikat, régi széküket őrzik: a közlekedésben, a postánál, az egészségügyben és a közszférában. Persze az elmúlt négy év 25 százalék feletti reálbér-növekedése mellett aligha lenne miért tiltakozni - de ellenük szóljon: korábban se igazán lázadoztak. A rendszerváltás óta egyetlen igazi, országos, tömegekre ható - szakszervezeti - sztrájkot élt meg az ország (1999-ben és 2000-ben, két fordulóban a vasútnál). Minden más nagyobbnak mondott esemény: politikailag vezérelt tüntetés csupán, néhány zsarolásnak beillő figyelmeztető megmozdulással fűszerezve. Mint a reptér-privatizáció ügyében nemrégiben. Utóbbi esetében az eladás ellen oly nagyon tiltakozó érdekképviselők rögtön többéves megállapodást kötöttek a néhány hete még ördögnek kikiáltott új tulajdonossal.

Amíg a bérmegállapodások szerves részét képezik a szakszervezeti költségkeretről szóló egyezségek, nem is igazán várható más. Nem lesznek kemény csaták, ha a szakszervezeti vezetők fizetését, irodáját, titkárnőjét, és - sokszor - gépkocsiját az a cég biztosítja, amellyel tárgyalni kell. Akkor - csakúgy, mint a rendszerváltás előtt - a szakszervezet része a cég hatalmi gépezetének. Vezetője pedig a menedzsereket fogja képviselni a munkavállalók előtt. És nem fordítva.