A hírtől sokkal inkább megremegtem, mint "Ferikétől" a védők annak idején. Pedig ő aztán dermesztett éppen eleget! Hogy mást ne mondjak, 1966-ban, a 3-1-es magyar-brazilon úgy fektette el Paulo Henriquét, majd Altairt, s úgy küldte a nagy Gilmart jobbra, a labdát meg balra, hogy szem-száj elállt a liverpooli Goodison Parkban, és mindenütt, ahol televízión nézték a felejthetetlen mérkőzést. De hát azon a meccsen előkészítette a további két magyar gólt (Farkas János az ő átíveléséből lőtt ugyancsak káprázatosan, kapásból a bal sarokba, aztán Mészöly Kálmán a Bene felvágásáért megítélt tizenegyest vágta be). Többet akkor - a vb-ken tizenkét éve veretlen brazilok ellen! - nem nagyon vállalhatott magára...

Máskor azonban újabb és újabb főszerepeket játszott, mert, ha valakire, rá valóban illett a sportlap hajdanán oly gyakori megállapítása: "egyszerűen nem lehetett tartani". Gyors volt, mint a villám; jobbal, ballal egyformán ragyogóan rúgott és kezelte a labdát; úgy érezte a gólszagot, ahogyan Poirot szimatolta ki a tettest. Marokkónak speciel hatból hatot küldött a tokiói olimpián, amelyen tizenkét góllal lett aranyérmes mesterlövész, itthon pedig 1969 és 1975 között sorozatban hétszer nyert bajnoki címet az Újpesttel, miközben - "piókeri" termelékenysége nyomán - ötször koronázták gólkirállyá (418 NB I-es találkozón 303 gólt ért el: szédület!). A lilákkal az 1973/74-es évadban - a többi közt a Benficát kiejtve - a BEK elődöntőjéig jutott, és akkor már tizenegy-tizenkét esztendeje volt annak, hogy Grosics Gyula 1962-es búcsúmérkőzésén, nem egészen tizennyolc éves kölyökként bemutatkozott a válogatottban.

A nemzeti együttesben 36-szor köszönt be az ellenfelek kapusainak, de - rá jellemző módon - nem azt emlegette, miként érkezett ekkor meg akkor, hanem azt, hogy az 1964-es Eb-n "elvesztette" az elődöntőt. A spanyolok ellen, a madridi Bernabeu stadionban háromszor állt 1-1-nél Iribar kapussal szemben, de mindhárom helyzetet elrontotta, és sosem bocsátotta meg magának a 2-1-es, hosszabbításos vereséget. Arról már hallgatott, hogy természetesen ő egyenlített...

Taníthatatlan futballtudásánál - amelynek révén minden idők legkiválóbb magyar csatárai közé emelkedett - csak szerénysége és sportszerűsége volt szembeszökőbb: dicsekedni vagy reklamálni a pályán senki sem hallotta. Érthető: beszélt helyette - de milyen ékesen! - az, hogy a pályán rendre akkor és ott járt, amikor és ahol kellett.

Tegnap oda érkezett, ahová egyikünk sem várta. Habár... Az ember elgondolja, hogy odafenn Farkas Jancsi fogadta tárt karokkal, miként negyven éve Liverpoolban. A két nagyszerű csatár megint összekacsint...

Valahogyan keresni kell a vigaszt akkor is, ha vigasztalhatatlanok vagyunk.