Szolidaritás a közéletben
Egyetértek Granasztói György történész barátommal, aki Orbán Viktor évértékelő beszédét elemezve hangsúlyozza: az összetartást a családban kell megtanulni. Kétlem azonban, hogy mint állítja, a nagyobb közösségben, a társadalomban az együttérzés felkeltésére egyedül a politikusok lennének hivatottak, és ebben ne lenne szerepe a médiának, a "véleménymondó" értelmiségieknek.
A következőkben tekintsük át, hogyan is állunk ezzel a szolidaritással a hazai közéletben. Mindig csodáltam a baloldali polgártársaim közötti, lépten-nyomon tapasztalható összetartást. Dúlhat köztük ádáz vita különböző kérdésekben, még az is előfordul, hogy hosszabb ideig nem állnak szóba egymással, de amikor eljön a "döntő pillanat", legyen ez bármilyen kisebb vagy jelentősebb ügy, akkor fölülkerekedik bennük az együvé tartozás érzése. Nem emlékszem arra, hogy elkötelezett baloldali vagy liberális közírókat kizártak volna újságjaik szerzői köréből, mert valamilyen kérdésben nem értettek egyet a lap szerkesztőivel, és arra sem, hogy emiatt valótlanságok özönével próbálták volna lejáratni őket. Sőt még azt is "megértően", hevesebb nyilvános elmarasztalás nélkül veszik tudomásul, hogy a megváltozott politikai helyzetben az MSZMP régi vezető káderei közül néhányan az ellenoldal szolgálatába álltak.
Mi a helyzet a jobboldalon? Az teljesen természetes és érthető, hogy a rendszerváltozás után meglehetősen hosszú időt vett (és vesz) igénybe, hogy a konzervatívok soraiban rendeződjenek a pártviszonyok. Ebben a folyamatban eddig kevés jelét láttuk bármiféle szolidaritásnak: sokkal inkább az egyéni, "emberi" szempontok domináltak. A kérdést tovább gondolva felmerül a polgári pártok és az értelmiségi holdudvaruk közötti kapcsolat jellege. Igényli-e szolidaritásunkat a politika, és vajon szókimondásunk miatt nehéz helyzetbe kerülvén számíthatunk-e együttérzésükre? A kérdés első részére igennel válaszolhatunk. Emlékezzünk arra, milyen nagy erőfeszítéseket tett a Fidesz politizálásának megváltozásakor, hogy megnyerje a konzervatív-keresztény szellemiségű értelmiséget az együttműködésre. Nem biztos, hogy ennek a rétegnek a támogatása, állásfoglalása, a politikájuk mellett hitet tevő publicisztikája nélkül sikerült volna megszerezniük a vezető szerepet a jobboldalon. Az is igaz viszont, hogy az egyetemi-akadémiai szférából - különösen kezdetben - nagyon kevesen merészkedtek a nagy nyilvánosság előtt is kiállni mellettük.
A szolidaritás különleges esetét jelenti, amikor egy politikust méltatlannak vélt támadás ér. Ilyenkor egyáltalán nem mindegy, hogy a tőle függő párttársaitól, a hozzájuk nagyon közel álló újságíróktól vagy tőlük teljesen független, érdek nélkül ténykedő értelmiségiektől kapja a védelmet. Jómagam - valamiféle belső késztetés hatására - mindig erős hajlamot éreztem, hogy az általam becsült és támogatásra méltó politikusokat megvédjem az őket ért igazságtalan támadások ellen, és/vagy vitába szálljak az őket elmarasztaló közírókkal. Így kiálltam Boross Péter, számtalanszor Dávid Ibolya és Orbán Viktor mellett is. Nemegyszer a baloldali-liberális lapok hasábjain köszönhetően kétségkívül nagyobb nyitottságuknak. Hogy mi volt erről a ténykedésről a megnevezett politikusok véleménye, azt nem tudom: mivel ők nem mondták, én pedig erről sohasem kérdeztem őket. Említésre érdemes, hogy a fenti szerepre a konzervatív táborból senki nem vállalkozott. A különböző értelmiségi körök tagjai sem. Vagy az ő elkötelezettségükkel, vagy az én hozzáállásommal van baj. Valószínű, hogy az utóbbi az igaz.
Egyre viharosabbá váló közéletünk, az "osztályharc fokozódása" miatt valóban előállhat az a helyzet is, hogy a politikusok védelmezői válnak a csaták áldozataivá. Hiszen vannak olyan körök, amelyek a Fideszt még inkább jobbra kívánják eltolni, ezért mindent megtesznek, hogy a körülöttük lévő mérsékelt konzervatív értelmiségieket leszakítsák róluk. Ennek eléréséhez nem válogatnak az eszközökben: valótlanságok közlésével, a célszemély kijelentéseinek félremagyarázásával, megcsonkított idézetek elemzésével próbálják az illetőt saját táborában lehetetlenné tenni.
Aligha hihető, hogy a jobboldal politikusai ne tudnák, hogy azok a militáns újságírók, akik külföldi tudósítókat mindenféle alpári jelzővel illetnek, kárt okoznak számukra, hiszen nincs olyan ember a világon, aki azért változtatna véleményén, mert az általa kritizált politikai mozgalom publicistája "büdös disznónak" hívja. Attól sem várhatják kapcsolatuk, kapcsolatunk (!) javulását az Egyesült Államokkal, ha magát türtőztetni képtelen tudósítójuk Bush elnököt egyszerűen "tömeggyilkosnak" nevezi. És ha akad valaki, aki ezt a magatartását nehezményezi, a hazai jobboldal és az ország számára ártalmasnak tartja, akkor engedni kell, hogy az illetőt agyagba döngöljék? Vagy valóban rászolgált-e a legdurvább jelzőkre (l. Magyar Nemzet, január 24.) az a konzervatív világnézetű kutató, aki meghívásra részt vett az MSZP tudományos tagozatának Magyarország jövőjéről szóló tanácskozásán, és ott elmondta (kritikai) véleményét a kormány tudománypolitikájáról? Hol van itt a szolidaritás? Minden közösséget - legyen az család, párt vagy ország - az is minősít, hogy kivel-mivel, miféle értékekkel vállal szolidaritást.
A szerző akadémikus, a Szövetség a Nemzetért
polgári kör tagja
