Türelem és megtérülés
Nem volt még messze az a pillanat, amikor Mihail Gorbacsov először adta értésre nyilvánosan -
1988 márciusában, jugoszláviai látogatása során -, hogy a korlátozott szuverenitás brezsnyevi doktrínája immár a múlté. Túl mindezen, az önállóvá lett Oroszország vezetése azt is világosan látta, hogy gazdasági nehézségeinek, transzformációs gondjainak megoldásában aligha számíthat az egykori szatellitállamok hathatós közreműködésére. A térség országai éppúgy tőkeszegények voltak, mint Oroszország. Ezt a kölcsönös - kényszerűségek és tudatos döntések együtteséből adódó - elfordulást az a moszkvai felismerés zárja le átmenetileg a 90-es évek derekán, hogy a térség egyes államai a NATO-tagsághoz belátható közelségbe kerültek. Mindez arra készteti akkor Moszkvát, hogy figyelmét ismét a régió felé fordítsa. Ez a figyelem persze meglehetősen sajátos volt. A régió ugyanis nem önmagáért vált újra fontossá, hanem mert abban Moszkva pozícióit erősítő alkutárgyat látott, miközben a térség államai számára továbbra sem volt politikai mondandója, leszámítva azt a nem feltétlenül jóhiszemű üzenetet, hogy a régió országai európai integrációjuknak ne katonai, hanem gazdasági és politikai vonatkozásait forszírozzák. Mindazonáltal orosz részről - a NATO és Moszkva kapcsolatait új alapokra helyező párizsi megállapodás 1997 májusában történő aláírásával - elfogadták a katonai szervezet keleti bővítésének következményeit.
Nem sokkal ezt megelőzően, 1997 februárjában jelent meg az első olyan moszkvai dokumentum - a Szergej Karaganov vezette befolyásos Kül- és Védelempolitikai Tanács jelentése -, amely immár nem azzal volt elfoglalva, hogy lebeszélje a térség országait NATO-csatlakozásukról, hanem azzal, hogy ésszerű és reális perspektívát nyisson Moszkva kelet-közép-európai politikája előtt. Ez a jelentés két fontos felismerésre épült. Egyrészt annak belátására, hogy a térség nem egynemű, érdemes ezért azt szubrégiókra bontva kezelni. Másrészt pedig annak elfogadására, hogy a fejlettebb, "visegrádi" alrégió államai 2005-ig minden valószínűség szerint nemcsak a NATO, de az Európai Unió tagjai is lesznek. Következésképpen Oroszországnak van még 7-8 éve ahhoz, hogy a térségből való korábbi politikai és katonai kiszorulása után immár gazdaságilag vesse meg a lábát, merthogy ez nemcsak az orosz magántőke, de Oroszország érdeke is. Nos, ez már világos és tagolt beszéd volt. Igaz, gyakorlati megvalósítását előbb az orosz állam 1998-as pénzügyi megroppanása, majd a Jelcin utáni időszakra való felkészülés, a "hatalomátörökítés" bonyodalmai átmenetileg levették a napirendről. Az elemzés egyik fontos felismerése azonban tovább él, sőt az utolsó két-három év fejleményei alapján nyugodtan leszögezhető: Moszkva már nemcsak szubrégiókra bontva tekint a térségre, hanem már annál is finomabb különbségeket tesz. Abban a tekintetben azonban változatlan Moszkva magatartása, hogy - miként azt már a '97-es jelentés is érzékelte - nem a balkáni, hanem a visegrádi térség államait tartja stratégiailag értékesebb partnernak, annak ellenére is, hogy itt politikai tekintetben gyakran nem egyszerű a helyzete.
Ahogy Moszkva a 90-es évek első felében vajmi kevés különbséget tett egykori szövetségeseinek megítélésében, úgy a hajdan a Szovjetunió felügyelte államok Oroszország-politikájában sem lehetett ebben az időszakban érdemi eltéréseket felfedezni. Az alapvető politikai érzület és törekvés azonos volt: minél távolabb kerülni Moszkvától. Ez a helyzet az évtized végére azonban kezd megváltozni, és Putyin elnökké választásával e folyamat felgyorsul. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a térség államainak Oroszország-politikájában mind több a különbség. Putyin első elnöki ciklusának politikai teljesítményét - a belső helyzet stabilizálását és a gazdaság növekedési pályára állítását - először Varsóban veszik észre és vonnak le abból bátor következtetéseket. Kwasnievski már Putyin elnökké választásának évében, 2000-ben felveszi vele a személyes kapcsolatot. Kettejük dialógusa egészen 2004 őszéig, az ukrajnai elnökválasztásokig felettébb intenzív marad, hiába árnyékolják be a két ország viszonyát kisebb-nagyobb incidensek, a Gazprom lengyelországi vezetéktelepítését megzavaró, a lengyel féllel előre nem egyeztetett optikai kábelfektetéstől különböző kémügyekig. Kwasnievski ukrajnai szerepvállalása azonban egy csapásra új helyzetet teremt. Ez az új, bizalmatlansággal teli légkör pedig kedvez a történelmi sérelmek kölcsönös föltámasztásának. Ma térségünkből Moszkva és Varsó kapcsolata a legtöbb konfliktussal teli.
Más a helyzet Prágával. Ha van a régióban ország, amelynek Oroszország-politikája az elmúlt másfél évtizedben érdemben alig változik, az minden kétséget kizáróan Csehország. És mindez jószerével abból fakad, hogy Prága igen tudatosan, Moszkvával kapcsolatos magatartásával is azt próbálja igazolni, hogy vajmi kevés köze van Kelet- és Kelet-Közép-Európához. Elnöksége idején Havel még időről időre felhívta Európa figyelmét azokra a civilizációs határokra, amelyek Oroszországot tőle elválasztják. Ám e megnyilatkozásokkal alighanem több figyelmet keltett Moszkvában, mint odahaza. Minden jel szerint Oroszország az elmúlt tizenöt évben soha nem volt és nem is vált a cseh politika komoly ügyévé.
Pozsony esetében ismét csak más a kép. Szlovákia a visegrádi térség egyetlen olyan állama, amellyel kapcsolatban bizonyos időszakokban Moszkva messzire tekintő ambíciókat táplált. Merthogy időnként úgy érzékelte, és ez leginkább a meciari periódusra érvényes, hogy Pozsonnyal lehetősége lesz különösen közeli kapcsolatokat kiépíteni, és esetleg leválasztani a térség többi államáról. Ma már nincs ennek látható jele, miközben a két ország kapcsolatai kiegyensúlyozottak és korrektek.
Mindezekhez képest egészen másként alakult Budapest és Moszkva viszonya. A magyar-orosz kapcsolatok történetének elmúlt hat-nyolc éve a lengyellel épp ellentétes pályán halad. Az Orbán-kormány a 90-es évek vé-gén nem könnyű helyzetben, a jelcini korszak végjáték-periódusában volt kénytelen Oroszország-politikáját kialakítani. Hogy ilyen körülmények között óvatos, sőt időnként kifejezetten bizalmatlan volt Moszkvával szemben - az érthető. Az azonban már kevésbé, hogy miért kellett e bizalmatlanságnak időről időre nyilvánosan is hangot adni. Azt pedig végképp nehéz felfogni, hogy miért nem érzékelte - miközben Nyugat-Európa meghatározó államai és Lengyelország igen -, hogy Putyinnal, különösen annak első elnöki ciklusa idején, egy a korábbiaknál jóval kiszámíthatóbb, stabilitást teremtő kurzus indul el. Nem reagálni erre a helyzetre komoly félreértés volt. A Medgyessy-kormány élt is az alkalommal, és a lehető leggyorsabban megpróbálta korrekt keretek közé terelni a két ország kapcsolatait. Ez fontos, ám lényegében kockázatmentes döntés volt, hiszen olyan időszakban került rá sor, 2002 végén, amikor Oroszországot - köszönhetően Putyin józan kül- és belpolitikájának - példátlan nemzetközi elismerés övezte. Ma azonban más a helyzet. Oroszországot és vezetőjét - mindenekelőtt a 2003 nyarán elindított Yukos-ügy, valamint a 2004 végi ukrajnai elnökválasztáson játszott szerep, továbbá a beszláni túszdráma nyomán hozott, politikai rendszert érintő intézkedések következtében - egészen másként ítélik meg. Sőt, ma már az is világosan érzékelhető, hogy azok a néhány évvel korábbi remények, amelyek Oroszországot már a nem túl távoli jövőben az európai intézményekbe teljes mértékben integrálódott szereplőnek láttatták, jó időre lekerültek a napirendről. A kérdés csak az, hogy mindez elég ok-e arra, hogy a mindenkori magyar kormányzat ne törekedjék a két ország közti kapcsolatok kiegyensúlyozottságának fenntartására. Legalább két komoly stratégiai érdek szól amellett, hogy amíg ez lehetséges - vagyis amíg az nem kényszerít értékeink és szövetségesi lojalitásunk feladására -, törekedni kell erre. Egyrészt, mert belátható időn belül aligha válthatók ki az ország számára létfontosságú oroszországi energiaszállítások. Ilyen körülmények között pedig különös jelentőséget nyer a két ország közti politikai kapcsolatok minősége. Tisztességes, a felmerülő konkrét problémákra koncentráló dialógus esetén mindig van esély arra, hogy a legkényesebb kérdések is megtárgyalhatók. És ez kritikus helyzetekben különös értékkel bír. A másik, nem különben fontos stratégiai érdek, hogy Moszkva térségünk stabil, kiszámítható és együttműködő szereplője maradjon. Ez olyan érdek, amelynek megóvásáért - és mert az oroszországi politikai átmenet Kelet-Közép-Európa legtöbb államánál jóval nehezebb feltételrendszerben zajlik - érdemes és indokolt "stratégiai türelmet" tanúsítani. Már csak azért is, mert ez a türelem gyakran már rövid távon is megtérül.
A szerző történész
