Szép volna ez az itthoni pályákon is, de különösen így választási kampány idején. A hatalmi mező erőterében tombol az egészség. Mindenki azt látná szívesen, ha a hendikepeltnek tartott ellenfél feküdne a földön, ő pedig a boldog közönségnek dobálná a csókokat.

Ebben a játékban kötelező az ellenfél közönségét is súlyosan fogyatékosnak tekinteni, a sajátokkal pedig öszszekacsintani: ezekkel bármit lehet.

Mégis, a végső elbutulás előtt, a fair play szellemében ki-ki merő mentális önvédelemből jól teszi, ha legalább azt meggondolhatja, hogy például roszszabbul él-e, mint négy éve. De ne üljön fel a látszatnak. A kérdés nem költői, amelyre ki-ki a táborából érkező impulzusok szerinti feltételes reflexből válaszolhatna. Attól, hogy a józan ész mást súg, mint amit a szónok harsog, még nincs elintézve a dolog. Ha valami haszonnal akarunk kijönni ebből a kampányból, definiálni kell, mit értünk jobb életen. Ha valaki a végösszegen kívül is megért valamit egy gázszámlából, az persze leülhet egy óriásplakát alá, hogy kiszámolja: Fidesz vagy MSZP. Ha ennél komolyabban veszi magát, próbálja meg azt is meghatározni, mit jelent az, hogy meleg van otthon. Hőmérséklet dolga ez csupán?

Ki él jobban?

Olyan egyszerű volna a válasz, mint amilyennek mutatják?

Ismert játék, hogy egy mai átlagbérrel fizetett alkalmazott, ha úgy tetszik, nagyságrenddel gazdagabb, mint egy feudális nagyúr. A mai ember olyan gépeket mozgat, olyan könnyedén szerzi meg kényelmét, olyan gyógyszereket kap, olyan tudású orvosokat vehet igénybe, olyan távolságokba juthat el, amiről - értelemszerűen - annak idején az így februárban egyébként kissé hűvös várkastélyokban nem is álmodhattak. Egy jómódú polgárcsaládnak is igen nagyon oda kellett figyelnie annak idején, hogy legyen mindig ennivalója. Ez ma ugyanezen a szinten nem gond. Arra kell figyelni, hogy ne egyenek.

De ha csak arra gondolok, hogy már a rendszerváltás után - a maihoz hasonló státusban dolgozva - egy vén Skodával jártam (vagy azzal sem, mert nem indult); legjobb esetben is csak három adó untatott, ha tévéztem volna; esélyem nem volt, hogy valaha is lássak egy brazil bajnoki meccset; a számítógép vadonatúj munkahelyi csúcstechnológiának számított; s nagy megelégedés töltött el, ha a vezetékes telefon bekötését el tudtam intézni, nemhogy a zsebembe rakjak két mobilt, akkor megint csak azzal kell szembesülnöm, hogy bár a számok nyelvén fogalmazva legfeljebb ha 10-15 százaléknyi reálbérelőnyöm van ehhez az időszakhoz képest, valójában egy másik világban élek. Összehasonlíthatatlanul nagyobb eszköz-, és lehetőségállománnyal. Gazdagabb azonban csak akkor vagyok, ha nem veszítettem el a réven, amit nyertem a vámon, tehát ha egyebekben nem sorvadtam el. (Igaz, ha mégis, akkor megeshet, hogy ezt már nem is tudom megítélni. "Gyerekek, szóljatok, ha azt látjátok, hogy elhülyültem! De papa, akkor már minek, úgysem érted.")

Szóval mielőtt jól belengetett tenyeressel, nekikészülve megpróbálnám lecsapni a Fidesz által felkínált ziccert, amely szerint rosszabbul élünk, mint négy éve, vessünk számot vele, hogy hátha komolyabban kell vennünk ezt az állítást annál, mint amilyen provokatívan könnyű támadási felületeket kínál.

Mindazonáltal addig is: az elemi igazságérzetnek tartozunk annak rögzítésével, hogy ebben a ciklusban körülbelül nyolcszázezer személyautót vásároltak, a mobiltelefonok, a személyi számítógépek száma a sokszorosára nőtt, beleértve internetes kapcsolataikat is, a DVD-lejátszók egyik pillanatról a másikra tömegesen terjedtek, félmillió ember utazik egy évben a horvát tengerpartra, és meredeken nőtt úgy általában véve a kiskereskedelmi forgalom. Ugyanígy rögzítenünk kell, hogy a Fidesz által kiplakátolt szégyenlistát - gázártól a szívgyógyszerig - ők maguk is korrigálták kissé (hiszen itt a lakossági kompenzációt, ott az új és jobb gyógyszerek megjelenésének hatását hagyták ki a számításból). S általában is: a Medgyessy-kormány kétszer száznapos szociális (jutalom)programja, majd most az előkampány egy éve után közhelyszerű, hogy Magyarországon e ciklusban inkább a túlfogyasztás okoz gondot, mintsem az, hogy ez a négy szűk esztendő időszaka lett volna. (Annak az ismert pszichiáternek a figyelmeztetését idézi ez a Fidesz-kampány, aki szerint eleve gyanús, amikor egy gyógyszergyártó cég íratott könyvet arról, miként ismerjük fel a depressziót. Rájöttek, hogy kifizetődőbb, ha nem a betegséghez keresnek gyógyszert, hanem a gyógyszerhez beteget.)

S ha mindehhez hozzávesszük Petschnig Mária Zita lapunkban közölt meggyőző táblázatát arról, hogy minden kulcstermékcsoportnál az energiahordozóktól a gyógyszerekig jóval nagyobb mértékű volt a drágulás a Fidesz-kormány ciklusában, mint most, akkor pusztán csak azt a nem túl bonyolult igazságot rögzíthetjük, hogy évi átlag három-négy százalék körüli GDP-növekedésnél nehezen csökkenthet az életszínvonal. Különösen úgy, hogy az autópálya-építéseken kívül nem dühöngtek az állami nagyberuházások, viszont megindult felénk az uniós pénz is. Különösen nehéz ilyenkor szegényedni, ha a Fidesz által megadott kissé mechanikus paramétereket vesszük fel. Egyszersmind azonban ne gondoljuk, hogy a beszédek díszítésére szolgáló számok üzenetének cáfolata, a helyükbe állított valódi kalkulusok, illetve a másik oldal esetleg már jól kerekített ígéretei helyreállítják az intellektuális rendet a kampányban.

Így ugyanis az egész rendszert az önzés különféle dimenzióinak a korlátai között mozgatnánk. A fogyasztó természetes önzésétől a nemzeti önzésig.

Vagyis a lényeget illetően se pró, se kontra nem tudunk meg semmit arról, hogy jobban élünk-e, vagy rosszabbul.

Pedig ha mindmáig igaz, hogy a magyarok átlagos életkora megmagyarázhatatlanul alacsony, hogy minden külföldi felmérésben és megfigyelésben nagy a rácsodálkozás a karakterisztikus rosszkedvre, és gigantikus számok jelennek meg, amikor a depressziósokat, pszichiátriai kezelésre szorulókat vesszük számba, akkor elég nyilvánvaló, hogy sok komoly ügyünk van még a táblázatba foglalható adatokon túli világban is. Sőt: még statisztikailag állunk a legjobban, főként fogyasztásstatisztikailag.

Erről ilyenkor sincs szava senkinek.

Lehet, hogy a politika becsületes, ha nem áltat senkit azzal, hogy ilyen minőségű problémákat meg tud közelíteni. Ezzel viszont kijelöli a kölcsönösen tisztelendő korlátokat. Ne várjunk sokat egymástól. Legfeljebb a rossz elhárítását, ami persze nem kevés.

Sok jel mutat arra, hogy az erősen földhözragadt korlátokon komoly politikusok igyekeznek túltekinteni. Gyurcsány Ferenc például személyes internetes naplójában nagy hangsúlylyal emlékezik Tony Blair egy megjegyzésére, amely szerint a szociális segítségben kevésbé van szükség a pénzre, mintsem személyes szolgáltatások szervezésére. Amiben benne van annak a lehetősége, hogy a közhatalom ne csak kiszolgálja, hanem egymás szolgálatára is szervezze az embereket.

Meglehet, hogy Orbán Viktor "magyar szolidaritás" jelszavában is több van, mint a multiellenesség beígérése, vagyis hogy nemcsak a magyaron, hanem a szolidaritáson is van egy erős hangsúly. Ki tudja, mit rejt nála a kádári korszak belső melegének felidézése. Lehet, hogy ebben is megvan a hatalomtól függetlenül szerveződő, épülő kapcsolatrendszerek megtartó erejének tisztelete. Amiből még bármi lehet. (Igaz, az is megeshet, hogy a volt miniszterelnök és környezete azt rögzíti magában, hogy a világ tizennégy legfejlettebb országa közül tíz alkotmányos monarchia - Norvégia, Ausztrália, Luxemburg, Kanada, Svédország, Belgium, Japán, Hollandia, Dánia, Nagy-Britannia -, hogy tehát egy személyes szuverén a siker titka...)

S a kis pártokkal kapcsolatban nehéz megmondani, hogy azért nem lehet általuk sokat remélni, mert nem elég erősek, vagy éppen az a gyengeségük oka, hogy nem ragadják meg a hétköznapiság fantáziavilágát. Még akkor is, ha például az SZDSZ-nek szinte mindig igaza van, de sohasem úgy, ahogy azt az emberek szeretik is hallani, és az MDF is egyre racionálisabb abban a néhány kérdésben, amelyben érzékelhető az álláspontja.

Ne legyenek persze kétségek: a Fidesz egyelőre pénzt ígér, később feljebb emeli majd a horizontot. A párt választási programját egyelőre úgy kell értékelni, hogy abból mindig csak annyit hoznak nyilvánosságra, amennyit Orbán jónak lát. A legutóbbi változat szerint bár kész van, rejtik, mert a szocialisták úgymond ellopnák a legértékesebb részeket. Igaz, az MSZP már bejelentette, hogy mit ajánl a következő ciklusra, de ez a Fideszt nem nyugtatta meg. Most úgy fest, március közepén hirdetnek programot.

Három hét marad a végiggondolására.

Ami a feltehetően emelendő tétet illeti: éppen a választások napján lesz négy esztendeje, hogy e tekintetben Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemen megadta az azóta sem visszavett dimenziókat: "Az élet mégiscsak több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fontossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk, a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk." (A beszédben nem idegen hatalmak elleni küzdelemre tüzelt Orbán Viktor, hanem az MSZP kormányra kerülésének megakadályozására.)

Nem az ilyen fiktív szabadságharc teremtette közösségre gondolok, amikor azt keresem, hogy találnak-e egy pontot a természetes önzés és az ideális általános között. A Fidesz előbb mélyen alá, aztán irreálisan fölé céloz. Vagy lakodalmas rock, vagy templomi zene szól. A szocialisták általában kicsit lejjebb. Ha éppen nem a modern Magyarországot szervezik, lerakják kis csomagjaikat a rászorultak küszöbére, tovább nem mennek.

Nyílt tárgyalás nélkül nehéz persze megmondani, mi is az, ami - nemcsak az emberek pénztárcájához, illetve emelkedni vágyó lelkéhez szól, hanem a társadalom kötőszöveteit is erősítené.

Amiben megnyilvánulna az a tudás is, hogy az emberek sokszor végtelenül és szinte reménytelenül kiszolgáltatottak ügyintézőiknek, orvosaiknak, gyerekeik tanítóinak, tanítók gyerekeik szüleinek, bíráiknak, adószedőiknek, munkaadóiknak, szomszédjuknak, saját szenvedélyeiknek. Hogy mindez nem lehet független attól, hogy privát kapcsolati hálójuk szegényebb, mint volt mondjuk húsz éve.

S mindezen nem sokat segítenek - azt hiszem - a kampányizgalmakban szerzett elvbaráti elkötelezettségek.

Van itt egy titkunk, valami, ami miatt egy ilyen kis országban is végtelen távolságok keletkeznek embercsoportok között, ahol plakáterdő hirdeti, hogy milyen nagyon rossz itt élni, és már akkor is úgy érezhetjük, hogy válaszoltunk valamire, ha azt mondjuk, hogy azért azt már ne...

S ha abban reménykednénk, hogy új virtuális terek és abban keletkező mesés szolidaritások várnak ránk, ezért hagyhatjuk a fenébe ezt a túlontúl is hús-vér teret, hát gondoljuk végig: az internet lelki támaszt ígérő oldalait sorra bejárta az a bizonyos vigasztaló paralimpiai történet. Gazdagon kommentálták. Pedig Seattle-ben nem is volt paralimpia.