Néha szólózik, de nem lép ki
Kötelességünk megőrizni méltó helyünket a világban - dörmögi a kamerába az orosz állami televízió hírműsorának vezetője, az ország Torinóban elért, téli olimpiai sikereit kommentálva. Majd egy bejátszás következik, milyen szűkös körülmények között gyakorolnak a világverő korcsolyasztárok, hogyan barkácsolt magának szánkót a szám meglepetés-ezüstérmese, egy Urálon túli kis faluban.
Oroszország nagyhatalmat játszik. Az orosz társadalom még mindig a második világháború megnyerésének történelmi bűvkörében él, és a tudományos űrversenyben birtokolt kezdeti előnyére - a Szputnyik fellövésére és Jurij Gagarin űrutazására - emlékezik. Oroszországnak, a huszadik század közepére kialakult nagyhatalmi erőviszonyokat tükröző ENSZ Biztonsági Tanácsában biztosított állandó tagsága és az ország valódi súlya között azonban nagy a különbség. (A BT reformja ugyan nemcsak Moszkvát érinthetné hátrányosan, de ő veszítheti vele a legtöbbet.)
E szakadékot Oroszország megpróbálja "áttáncolni" a világpolitikai porondon. A táncra olykor felkérik: Moszkva beléphetett az addig hét legfejlettebb országot tömörítő klubba, inkább politikai gesztusként, sem mint gazdasági teljesítőképességének elismeréseként. És jóllehet az atomarzenál, valamint hatalmas kőolaj- és földgázkészletei bizonyos területeken megkerülhetetlenné teszik, Oroszország mégis kakukktojás a G8-ban.
Néha úgy tűnik, Moszkva szólózik: februárban Vlagyimir Putyin orosz elnök - Izrael nyílt, az Egyesült Államok burkolt nemtetszését kiváltva - meghívta a palesztin hatóság választásán győztes radikális szervezetet Moszkvába. Az orosz diplomácia közvetítőként lép fel az iráni atomprogram rendezésében is, a héten iráni delegáció járt Oroszországban, szombaton moszkvai diplomaták mennek Teheránba.
Ám mindkét esetben ugyanazt követeli, amit a Nyugat: a Hamasz ismerje el Izraelt, mondjon le a fegyveres ellenállásról, Teherántól pedig az urándúsítás azonnali leállítását és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel való együttműködés felújítását várja. Eltáncolja a nagyhatalmi érdekeinek védelmét, anélkül, hogy valójában kilépne a tánckarból.
Ellenezte a NATO keleti, különösen a Baltikumra kiterjedő bővítését, majd csendben tudomásul vette, ahogy azt is, hogy a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokban amerikai katonai bázisok jelentek meg. Az üzbegisztáni támaszpontot ugyan felszámolta Washington, de nem Moszkva nyomására. Az orosz terminológiában "közelkülföld" névvel illetett volt szovjet tagköztársaságok integrációját sem sikerült megvalósítani: a Szovjetunió széthullása után, 1991 végén gyógyírként papíron létrehozott Független Államok Közösségében nincs olyan elem, amely a tizenkét tagállamot (a balti államok nélkül az egykori szovjetköztársaságokat) valóban öszszekötné. Nincs valuta- és vámunió, közös védelmi rendszer, amely a FÁK egészére vonatkozna. Nincs magától értetődő orosz befolyás sem.
A Kreml táncot lejtett Ukrajnában 2004 decemberében Viktor Janukovics elnökjelölt mellett, ám az euroatlanti integráció táncát járó Viktor Juscsenko jobban tetszett az ukrán választóknak. Egy évvel korábban Grúziában Eduard Sevardnadzével szemben hasonló körülmények között került hatalomra az oroszellenes retorikájáról ismert Mihail Szaakasvili. Moszkva hajlandó kivonni erőit a dél-kaukázusi országból, ahol már csak a Grúziától de facto független Abháziában és Dél-Oszétiában igyekszik békefenntartóként megőrizni pozícióit, amit Tbiliszi egyre hevesebben ellenez.
Oroszország azért nem tudja megvédeni a nagyhatalmi érdekeit, mert nincsenek is ilyen, a határain messze túlnyúló globális érdekei. Csak - a Szovjetunió felbomlása utáni évtizeddel ellentétben - ma egy kicsit úgy tesz, mintha lennének.
Moszkva Pekinggel is sajátos táncot jár: úgy vezet, hogy vezetik. Miközben a Kreml a kapcsolatok szorosabbra fűzéséről beszél - tavaly nyáron tartották az első közös katonai hadgyakorlatot, Hu Jintao kínai elnök látogatásakor energetikai szerződéseket írtak alá, májusban pedig rendezték az utolsó vitás határ menti kérdéseket, csekély mértékben Peking javára - valójában nyomasztja az óriási kínai gazdasági növekedés, és a határ menti kínaiak betelepülése Oroszországba.
A nagyhatalmi táncban Moszkva úgy lépdel, hogy véletlenül se ütközzön senkivel. A parketten ugyan helyet biztosít neki az energiahordozók óriási tartaléka, ám ez sem jelent korlátlan mozgásteret: Európa egyre inkább függ az orosz földgáztól, Oroszország azonban attól, hogy az feltétlenül vevőre találjon, hiszen az 1990-es évekhez képest valóban látványos gazdasági stabilitás elsősorban az energiahordozók exportjától függ. Ez pedig szinte teljesen Nyugatra irányul. Egy évtized múlva Kína is a felvevők sorába lép, ám ez nem változtat azon, hogy Moszkva gazdasága a külső piacok energiaigényén - és az energiahordozók magas világpiaci árán - múlik.
Az orosz társadalom kedvéért - látszólag - Moszkva nagyhatalmi státusának a megőrzésén dolgozik, ám annak valójában már évtizedek óta nincsen birtokában. A szuperhatalom címéért nem is tud és nem is akar birokra kelni. Elég, ha ezt megteszi Jevgenyij Pluscsenko, Irina Szluckaja és a többi élsportoló az olimpiai játékokon.
