Érthető, hogy az ottani magyarság megaláztatásként élte meg, amikor a kolozsvári egyetemi szenátus elutasította a magyar tannyelvű karok létrehozására irányuló kezdeményezést. Hiszen a Bolyai-ügy nem belterjes egyetemi história, hanem hosszú évtizedek óta szimbolikus jelentősége van. Sőt: mint cseppben a tenger tükröződik benne az erdélyi magyar kultúra és tudományosság összes nyomorúsága, alávetettsége, a többségi nacionalizmus dölyfös packázása. Lassan fél évszázada nincs már önálló Bolyai egyetem, de gyógyírt az idő nem hozott a sebekre - az erdélyi magyarok máig jussuknak érzik az egykor volt önálló magyar felsőfokú tanintézetet. Mindezt az igényt a román elhárítási technika egészen napjainkig "nosztalgikus öreg urak kvaterkázásának" igyekezett beállítani. E teória a szemünk láttára omlik össze. Azzal például, hogy a magyar karok helyreállítására irányuló kezdeményezés mögé diákok tömege állt. Ráadásul e társaság még jól is lobbizik, nemzetközi hírű tudósok, írók (köztük Nobel-díjasok) által jegyzet petíciójuk egészen Strasbourgig hullámverést okoz.

Ezek után azt gondolná az ember, hogy az alkudozások esélye is növekszik. Bármilyen hihetetlen, de ennek éppen az ellenkezője körvonalazódik.

Például a Tőkés Lászlóhoz kötődő erdélyi radikálisok pontosan a Bolyai-ügy kapcsán mondták ki először hivatalosan azt a véleményüket, hogy a politikai eszközök kudarca miatt Erdélyben az "érdekérvényesítés céljából más módszerekhez kell folyamodni". Vajon milyen módszerekről lehet szó? Annak, aki ebben a régióban él, a latolgatás közben óhatatlanul Szarajevó neve is megfordul a fejében. Vagyis a tárgyalásos megoldáson kívül csak járhatatlan utakat lát maga előtt - legfeljebb ha vérrel, verítékkel és könnyel szegélyezett szűk ösvényeket.

Szerencsére magyar radikális részről is egyelőre csak a bojkottfelhívásoknál a "kollaboránsok" félreállításánál és a polgári engedetlenség kísérleti léggömbjeinél tartanak. Ezzel együtt is e pillanatban nem zárható ki, hogy sikerül nekik olyan irányba elvinni a dolgokat, ahonnan már nehéz lesz visszazökkenteni az ügyet a józanság kerékvágásába. Ez elsősorban az érintett két kormányzat felelőssége.

E szempontból a kilátások nem rózsásak. A Basescu elnök körül kialakult román kormányzati centrum ugyanis máris konfrontatív irányba látszik eltolni a román-magyar viszonyt. Ennek jele egyebek között Frunda György bukaresti lehazaárulózása, a román kisebbségi törvény jégre tétele, a Gozsdu-hagyatékkal kapcsolatos megállapodás tűz alá vétele, legújabban pedig a Bolyai-csatározás. Basescu célja idő előtti választások kikényszerítése lehet, nyomban azután, hogy bizonyossá válik Románia jövő évi EU-tagsága. Ebben a jelek szerint szerepet szán a magyar kártyának.

Mindez kétségkívül rosszkor jön a hazai választásokra koncentráló Gyurcsány Ferencnek. De ettől még aligha dughatja a homokba a fejét. Igaz, a sár valójában másfél évtized sara - de ettől még ez könnyen az ő arcába fröccsenhet. Kétségtelen, hogy az egymást váltó magyar kormányok meglehetősen szerencsétlen felsőoktatási szerkezet kialakításához asszisztáltak a szomszédos országokban. Magyar költségvetési pénzekből, egyházi fennhatóság alá utalt magánegyetemeket menedzseltek, amelyek valójában nemigen igazodtak az uniós folyamatokhoz, de kilógtak az adott államok oktatási rendszeréből is. E tényen változtatni nyilván nem lehet rövid távon - különösen nem kampányidőszakban.

Az viszont nagyon is aktuális lehet a Gyurcsány-kormány számára, hogy a magyar és a román nacionalizmus által most elhelyezett kisebb-nagyobb időzített bombákat felfedezi, és megpróbálja hatástalanítani. Eddig e kormány láthatóan abban a hitben ringatta magát, hogy a kisebbségi ügy ezúttal nem lesz jelen hangsúlyosan a kampányban. Az erdélyi fejlemények éppúgy, mint Orbán Viktornak a szlovákiai magyarokhoz intézett levele arra utal, hogy ideje e tévhittel leszámolni.