Távol vagyunk a fővárostól. Nem látjuk, csak magunk elé képzeljük Irént … a csövekkel, életmentő gépekkel, a tüsténkedő, fehérbe öltözött mentőkkel, orvosokkal, nővérekkel … tudjuk, hogy harcolnak a három gyermekét nevelő anya életéért. És szorítunk. És üvöltünk! Mentsétek meg Irént! Mert, ha nem tudnátok, vele – ha ez az - a demokráciát, vagy annak reményét, esélyét mentitek meg…

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a „magyar Politkovszkajaként” történelmet csináljon belőled néhány mindenre elszánt felbérelt görény. Akkor sem, ha tudtad, mondtad: „ez bőven benne van a pakliban, ez a történet ilyen. Csak azért is a végére járok!”.

Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy bárki, bárhol álljon is lesben, eltegyen téged láb alól – csak azért, mert te vetted a bátorságot, hogy tedd a dolgodat! Hogy ne hagyd annyiban, hogy a politikai osztály szó nélkül napirendre térjen afölött: a „rendszerváltás”, a „demokratikus” Köztársaság nyilvánvalóan legnagyobb bűnügyi regénye – melyről oly sokat, és valójában semmit sem tudunk -, szerzővel, rendezővel, fő- és mellékszereplőivel, a komplett „alkotói” stábbal egyetemben nyolcvan évig „törvényesen”,mondhatnám, az Alkotmány nevében, a homályban maradjon!
 
De ez most tökéletesen másodlagos. Drága Irén! Remélem, hallasz engem. Hallod a hangomat! Hallod a hangunkat!

Nem hagyjuk, hogy elmenj! Nem hagyhatod itt a családodat.  Olvasóidat. Barátaidat. És a milliókat – nagyon sokan vagyunk – a többség – akik számára Irén azt jelenti: Remény.