Nagyon megtisztelő a minősítés, hiszen hallatára az ember valamilyen büszke csatahajóra gondol, mondjuk a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia Viribus Unitis elnevezésű "dreadnought"-jára, amely a háború végén dicstelenül pusztult el az Adrián. A hajó neve is jelképes lehet: "egyesült erővel" - nos, lehetne ez az Illyés Közalapítvány jelmondata, talán vele jár az a balsejtelem is, miszerint a támogatáspolitika, úgymond, "zászlóshajója" előbb-utóbb az osztrák-magyar "zászlóshajó" sorsára jut.

A közalapítvány helyzete ugyanis, akár bevalljuk, akár nem, megrendült az utóbbi esztendőben. Mindenekelőtt az Illyés Közalapítvány költségvetési juttatásainak radikális szűkítése miatt. Három esztendeje az alapítvány költségvetési kerete valamivel több mint egymilliárd forintot tett ki, ez tavaly nyolcszázmillió forintra, az idén ugyanennyire csökkent. Jóllehet az inflációt sikerült elismerésre méltó módon megfékezni, nyilvánvaló, hogy a jelenlegi keret jóval kisebb, mint a három esztendővel ezelőtti.

A magyar támogatáspolitika "zászlóshajójának" igen sok feladata van: a kisebbségi nagyberuházások (iskolák, kulturális központok, egyházi létesítmények) építésétől kezdve a határon túli magyar kulturális intézményrendszer működésének támogatásán át a különféle tanácskozások, összejövetelek, ifjúsági táborok finanszírozásáig. Mindez valóban magasrendű küldetés lehetne, ám a "zászlóshajónak" nincs elegendő fegyverzete és üzemanyaga, ezért jóformán arra kényszerül, hogy a sekély vízben vesztegeljen, és csupán kisebb part menti manővereket hajtson végre, esetleg attól félve, hogy előbb-utóbb egy amolyan kikötői "állóhajó" helyzetébe szorul vissza. Ráadásul azt is el kell viselnie, hogy a partról folyamatosan gyalázzák és fenyegetik. Azokról a rágalmakról beszélek, amelyeket a mögöttünk lévő hetekben kellett elviselnie a közalapítványnak az ún. székelyudvarhelyi ügyben.

A történet röviden a következő. Még az előző kuratórium (amelynek magam is tagja voltam) egy Székelyudvarhelyen tevékenykedő alapítvány számára megítélt közel 40 millió forintot egy ún. civil központ létrehozására. Ez az alapítvány megvásárolt egy kisebb és rendkívül elhanyagolt épületet egy elmenekült szekus tiszttől, aki valószínűleg törvénytelenül tette rá a kezét a házra, ennek valódi tulajdonosa ugyanis korábban Svédországba távozott. (Mindezt az Erdélyi Riport bőségesen feltárta és dokumentálta két esztendeje.)

A ház vételára a helybeli szakértők szerint nem lehetett több, mint hárommillió forint. Az Illyés Közalapítvány 2003-ban bejegyzett kuratóriuma arra kényszerült, hogy pert indítson a székelyudvarhelyi alapítvány ellen a civil központnak tervezett épület vélelmezett vételára és az átutalt támogatási összeg közötti feltűnő eltérés (37 millió forint) miatt. Tekintettel arra, hogy a pert román bíróság előtt kellett volna lefolytatni, amit a budapesti kuratórium több tagja erkölcsileg elfogadhatatlannak talált (egy kuratóriumnak lehetnek morális szempontjai is!), és tekintettel arra, hogy a székelyudvarhelyi alapítvány a per megindulása után - nyilván nem függetlenül ettől a körülménytől - rendbe hozatta és új épületrészekkel kiegészítette a korábban vásárolt szerény és rozzant házacskát, a közalapítvány elfogadta a székelyudvarhelyiek magyarázatát, és a civil központ későbbi kialakításának költségeit betudta a vételárba.

Jogi értelemben persze mindez felvethet kérdéseket, hiszen az épület átalakítása jóval a 40 milliós támogatás máskülönben csalárd elszámolása (és ennek budapesti elfogadása) után történt, mégis úgy gondoltuk, magam is így gondolom: az a fontos, hogy Székelyudvarhely magyarsága egy használható közintézménnyel gyarapodott. Láttam a felújított és továbbépített civil központot, és még másfél esztendeje, Székelyudvarhelyen járva, a város vezetői előtt hangot adtam annak a véleményemnek, hogy az elkészült épület megfelel az Illyés Közalapítvány által támasztott követelményeknek. Ugyanez volt a véleménye a civil központ felavatásánál jelen lévő két kurátortársamnak: Herényi Károly MDF-es és Potápi Árpád fideszes országgyűlési képviselőnek is.

Az ügy ezzel lezárult, gondoltam én, a székelyudvarhelyi városvezetéssel békében élhetünk, talán együtt is működhetünk. Sajnos nem így történt. A Magyar Nemzetben nemrég olyan híresztelés látott napvilágot, miszerint az Illyés Közalapítvány másodfokon is pert vesztett a székelyudvarhelyi alapítvánnyal szemben. Ez nem igaz, nem volt bírói ítélet, következésképp pervesztés sem. Ebben az ügyben összehívtunk egy kisebb sajtótájékoztatót, ahol felhívtuk az újságírók figyelmét mindarra, amit az imént előadtam. Sajnos az az újságíró (Lukács Csaba), aki a korábbi koholmányok szerzője volt, és aki, úgy tetszik, nem tud veszíteni, ismét lódított egyet, miszerint az Illyés Közalapítványnak "nem maradt eszköze a jogvita folytatására".

Maradt volna eszközünk, csakhogy román bíróság előtt. Ezért a nem minden vita nélkül kialakított kuratóriumi döntés során még a múlt esztendő szeptemberében úgy döntöttünk, hogy a jogvitának véget vetünk, és elfogadjuk a székelyudvarhelyi alapítvány által bizony nem korrekt módon teremtett helyzetet. Ennek a döntésnek a körülményeit és jelentőségét, úgy tetszik, az említett újságíró nem akarja megérteni, ezért ismét a rágalmazás ősi módszeréhez folyamodik.

A "zászlóshajó", mint említettem, nincs igazán kedvező helyzetben, de azért talán még nem tartunk ott, hogy egyszerűen a tenger fenekére küldhesse néhány gátlástalan ember, mint egykor egy olasz különítmény a pólai öbölben a Viribus Unitist.