Az alábbi írás egy olyan, jelenleg is élő emberről szól, aki 1956 és 1989 között a "kulturális elhárítás" vezetőjeként volt közismert a BM-ben és a pártapparátusban. Évtizedeken keresztül a legszorosabb munkakapcsolatban volt Aczél Györgygyel, akinek heti rendszerességgel foglalta össze az értelmiségről érkező besúgói jelentéseket. Az 1960-as évek második felétől szinte minden jelentősebb belügyi iraton látható "lássa Harangozó e[lv]t[árs]". A BM ismerői úgy jellemezték őt, mint aki álmából felkeltve is naprakész az ideológiai harc bármilyen kérdésében. Horváth József vezérőrnagy, akinek Harangozó 31 éven keresztül közvetlen főnöke volt, ezt írta róla: "Hallatlanul jó kapcsolatai voltak a pártelittel (...) Róla a bábjáték jut eszembe. A nézőközönség előtt figurák mozognak, jönnek, mennek, szeretnek, gyűlölnek, dolgoznak, harcolnak, szenvednek, születnek és kimúlnak. De valaki áll a paraván mögött és mozgatja ezeket a kváziéleteket." A BM személyzeti osztályán szolgált Hudy Zoltán szerint: "A pártoligarchia tipikus képviselője volt, igazi kényúr. Ellentmondást nem tűrt meg maga körül, döntései megfellebbezhetetlenek voltak."

Személye a külvilág előtt teljesen homályban maradt. Benkei András belügyminiszter, Komócsin Zoltán vagy Papp János megyei párttitkárok magánéletéről sok szemtanú tud beszámolni, de Harangozó - szakmájából adódóan - kerülte a nyilvánosságot. Pontosan tudta, hogy a politikában mikor kit milyen információval kell kiszolgálni. Beosztottai előtt sem nyílt meg. Interjút soha senkinek sem adott.

1929. január 25-én született Kunszentmártonban. Apja portás volt, anyja is szegényebb sorsú családból származott. Öt elemi és négy polgári osztályt végzett, közben a MÁV-nál és egy cipőgyárban dolgozott. A szovjet csapatok megérkezésekor melléjük szegődött, és a kunszentmártoni tiszti klubházban helyezkedett el. Ősszel beiratkozott a szolnoki kereskedelmi iskolába. Itt diákszövetségi titkár lett, és egy kongregáció tagja is volt, de nem sokáig. 1953-as önéletrajzában azt írta: "Nyugodtan állíthatom, hogy szemem 1947. december 17. után kezdett kinyílni, amikor a szolnoki népi kollégiumhoz mentem lakni. Bár mint a Rajk-ügyben kiderült, ez az intézmény sem volt mentes az ellenség munkájától. (...) A párt formáló és nevelő ereje volt az, ami megmutatta, hogy én eddig nem jó úton jártam, hogy azok, akik a klérus szekerét tolják, valóban az ellenség számára hajtják a vizet." Harangozó ennek hatására elvtársaival "felbomlasztotta" a kongregációt. Személyiségére jellemző az az epizód, ami az ÁVH-hoz vitte: 1949 májusában mondvacsinált ürügygyel három osztálytársát feljelentette "...és akkor kért meg Baricza nevű alhadnagy, hogy adjak be önéletrajzot, ha kedvem van". Később osztálytársai és tanárai bosszújával magyarázta, hogy csak elégséges osztályzatokkal tudott érettségizni. Ezek szerint árulása legalább nyilvánosságra került. Az ÁVH-nál először próbarendőri kinevezést kapott, de hamarosan nyomozó lett Békéscsabán. Ekkoriban nősült, felesége családjával összeveszett, mert azok egyházi esküvőt is szerettek volna. Ezért anyósával minden kapcsolatot megszakított. Kezdettől fogva politikai ügyekben járt el, 1950 februárjában hat hónapos pártiskolára küldték, majd megyei tagosítási felelőssé nevezték ki. 1951-ben hadnagyi rangban a baranyai ÁVH-kirendeltség vezetője, 1951 júniusától 3 hónapra a Dzserzsinszkij kémelhárító iskolába küldték. Ezt követően az ellenőrzési osztályra került, 1952-ben pedig előléptették főhadnaggyá és kinevezték az ÁVH titkárságának vezetőjévé. Nem tudjuk, mivel érdemelte ki ennyire fiatalon ezt a bizalmas, törzstiszteknek kijáró posztot. Érdeklődése mindenesetre a kultúra felé fordult, és beiratkozott az ELTE BTK történelem szakára, de csak két félévet végzett el. 1953-ban Péter Gábort és környezetét letartóztatták, és koncepciós eljárást indítottak ellenük (cionista kémtevékenységgel vádolták őket), de ez Harangozót, aki Péter közvetlen munkatársa volt, nem érintette. 1955-ben századossá nevezték ki. Az 1956-os forradalom napjai alatt a BM-ben és a rádióban tartózkodott, ahol a harcokban is részt vett. Október 31-én a forradalmárok két napra letartóztatták, de bántatlanul elengedték. A szovjetek bevonulása után a politikai nyomozó osztály első újjászervezői között tűnt fel, alosztályvezető, majd a "belső reakció" elleni harc vezetőjének helyettese lett. Ekkori közvetlen főnöke, Hollós Ervin 1958-ban így jellemezte: "szakmai tudását fejleszti, jelenleg a Jogi Egyetem levelező fakultását végzi. (...) Különösen erős oldala a jó szervezőkészsége, és megvan benne az új iránti fogékonyság, mely kifejezésre jut nála kezdeményezésekben és a munkájában új munkamódszerek kikísérletezésében. Egészében (...) kezdettől fogva elítélte a régi és az új elvtársak [értsd az ávéhás káderek és az újonnan jött rendőrök - U. K.] megkülönböztetését óhajtó kísérleteket.

A munkájához szükséges társadalmi kapcsolatokkal is példaszerű viszonyt épített ki, melyből kitűnik a segítő szándék. (...) Beosztásánál fogva párt, és állami funkcionáriusokkal tart kapcsolatot, mely lehetőséget ad számára, hogy bizonyos értesüléseket szerezzen egy-egy kérdés megítéléséhez. (...) Hiányosság, hogy az így szerzett értesüléseket sokszor kritikátlanul elfogadja, s nem törekszik eléggé önálló vélemény kialakítására".

Egy évvel később dicsérőleg emelték ki a Mérei-perben végzett "kiváló munkáját", valamint azt, hogy az általa vezetett alosztály intézkedett "sok ember eltávolításáról vagy kisebb helyre való beosztásáról" a kulturális területen. Mérei Ferenc, Litván György, Széll Jenő, Hegedüs B. András és sok más ember kihallgatásain személyesen is részt vett. Az érintettek konstruált vádak alapján súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Harangozó jelentéseiben az 1956-os forradalmárok imperialista ügynökök, a harmadik világháború előkészítői. "Új iránti fogékonyságon" főnöke nem érthetett mást, mint a lejáratás, bomlasztás, szignalizáció, kompromittálás stb. változatos eszköztárát. A belügyi beszámolók kiemelték, hogy a belső ellenség elleni harc legjobb formája az, amikor az ellenséges tevékenységet még kezdeti stádiumban, jogi eszközök bevetése nélkül, "bomlasztással" vagy adminisztratív intézkedésekkel szakítják meg.

Harangozó felügyelte a népi írókat, az operát, a tudományos intézeteket, és neki volt "köszönhető" az ügynöki hálózat újjászervezése is. Évtizedeken keresztül naprakészen ismerte sok-sok megfigyelt magánéletének intim titkait, az összes fontos jelentés átment a kezén. A népi írók elleni egyik vádpontja egy 1963. július 22-i jelentése szerint az volt, hogy "siratják az erdélyi és felvidéki magyarokat", és többek közt emiatt folyamatos megfigyelés alatt tartatta a Kádár-rendszerrel egy idő után kiegyező Illyés Gyulát és Németh Lászlót is. Az elmúlt hetekben ismertté vált ügyek dokumentumain, mint például Lendvai Pál megfigyelési aktáján vagy Szabó István alias "Képesi György" jelentésein egyaránt megtalálhatóak a "Lássa Harangozó et." feliratok, valamint Harangozó saját kezű utasításai. "Képesi" 1958. áprilisi jelentésére, amelyben ifj. Szabó Lőrincre ad terhelő-kompromittáló adatokat, például azt írta, hogy "...ez egy érdekesebb ügy annál, mintsem hogy várjunk. Itt a jó alkalom. Rá kell akaszkodni. Sürgősen beszéljük meg".

Hollós Ervinnek azonban mindez nem volt elég, mert 1960-as minősítésében kifogásolta, hogy "az intézkedések lassúak". Hozzá képest Harangozó tehát kevésbé radikális személynek számított, ami sajátos, ha figyelembe vesszük, hogy a megtorlás gyorsasága és tömegessége éppen ekkor minden korábbit felülmúlt. Miután 1962-ben a túl ortodox Hollóst leváltották, Harangozó karrierje tovább emelkedhetett. Rövid időre az egyházi elhárítást végző osztályt is vezette, de 1966-ban már a III/III. csoportfőnök helyettesévé nevezték ki. A jogi kart nem tudta elvégezni, helyette 1961-ben Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre járt, majd 1963-ban hároméves pártiskolára küldték. 1965-ben ezredessé nevezték ki. Aczél Györggyel való intenzív munkakapcsolatának kezdete erre az időszakra datálódik.

Jellemző rá az a reakció, ahogyan Ránki György történész tiltakozását kezelte. Ránkit, aki 1965-ben már a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese és vezető állású párttag volt, hírszerzésre és tippadásra akarták beszervezni, ámde ő erre nem volt hajlandó, sőt az ügy miatt panaszt tett a pártközpontban. Amikor figyelmeztették Harangozót, hogy a BM "idegesíti a vezető értelmiség egyes tagjait", cinikusan azt válaszolta, hogy aki ideges, idegorvoshoz szokott menni, és nem a BM-hez.

1972-től vezérőrnagy, 1977-től a III/III. csoportfőnöke. Ugyanebben az évben elvégezte az MSZMP Politikai Főiskola vezetőképző tanfolyamát. Ebből az időből datálódik Karasz Lajos állambiztonsági miniszterhelyettes jellemzése: "Politikai felkészültsége, érzéke a belpolitika vonalán, de különösen az ideológiai-kulturális területen magasra értékelhető. Tájékozottsága és önképzése is főleg ez irányban koncentrálódik". Harangozó tehetséges volt, hiszen úgy juthatott el a legmagasabb posztokra, hogy nem rendelkezett igazi szakmai felsőfokú végzettséggel. Már nyugállományba mehetett volna, amikor 1985. január 1-jén kinevezték a III. főcsoport főnökének, és kilenc hónap múlva rendőr altábornagyi rendfokozatot is kapott. Ő az egyik legfontosabb felelőse a 80-as évek összes nagy rendőri akciójának, például a különböző folyóirat-betiltásoknak, kirúgatásoknak és egyéb - rendőrségi szaknyelven - "vexáló" intézkedéseknek. Eljárt például a Liget, a Tiszatáj, a Mozgó Világ betiltása és a József Attila Kör ügyében. Állandó tagja volt az MSZMP Központi Bizottsága által létrehozott operatív bizottságnak, amely az "ellenséges ellenzéki" személyek elleni harc politikai döntéseit hozta. Minden belső állambiztonsági intézkedés fő felelőse ő volt. Horváth József vezérőrnagy, Harangozó közvetlen beosztottja szerint 1986. március 15-én ő volt az, aki "szemrebbenés nélkül utasított brutális fellépésre". - Csak emlékeztetőül: azon a napon a békésen felvonuló fiatalokat a rendőrség végiggumibotozta, beszorította a Lánchídra, és több száz fiatalkorútól elvették a személyi igazolványokat is. Hozzá kell tennünk: Harangozó önállóan nem tett soha semmit, mindig csak a Politikai Bizottságtól kapott "vonalat" követte. 1989. április 30-án, 40 szolgálati év betöltése után nyugállományba helyezték. Pályafutása alatt 22 dicséretben és jutalomban, valamint 28 különféle kitüntetésben részesült, 1979-ben "Aranytőrt", 1989-ben 20000 forint értékű festményt és "aranyórát" kapott.