Az accrai kormány bejelentette: törzsi hovatartozásra való tekintet nélkül honfitársként üdvözöl minden hajdan rabszolgaként Amerikába hurcolt afrikai leszármazottat. Az egykori kényszerű exodus remélt megfordítása mögött az érzelmi szálakon túl józan gazdasági megfontolás is áll.

A rabszolga-kereskedelem nem volt ismeretlen Nyugat-Afrikában korábban sem, de tömeges üzleti vállalkozássá a portugálok XV. század végi megjelenése, még inkább a szomorú mementóként máig fennmaradt első erőd, a Sao Jorge da Mina megépítése (1482) után vált. A luzitánok eleinte egyeduralmat élveztek Aranyparton, amely akkoriban a rabszolga-kereskedelem fő bázisa volt - még pápai segítséget is kaptak hozzá - később azonban a németek, hollandok, de legfőképpen az angolok is megjelentek, és az 1800-as évekre már ki is szorították az eredeti hódítókat. A különböző becslések szerint a rabszolga-kereskedelem mintegy három évszázada (XVI- XVIII.) alatt legalább tizenkét, de lehet, hogy összesen 25 millió embert vittek el Afrikából. A legendás, ma már csak Elmina néven emlegetett erőd, a fennmaradt másik kéttucatnyi várral együtt ma idegenforgalmi látványosság, amely azonban egyúttal segít szembenézni azzal a szomorú ténnyel, hogy bizony az emberiség történelmének egyik legsúlyosabb bűnét nem lehetett volna elkövetni a helyi törzsfőnökök, az akkor e tájon létező államok (Ashanti, Denkjera) vezetőinek, sőt katonáinak közreműködése nélkül. Az európai hódítók ugyanis csak ritkán végezték maguk a rabszolgaszerzés veszélyes "munkáját", ezt jó pénzért a helyiekre bízták.

A fekete-afrikai gyarmatok közül elsőként, 1957-ben felszabadult Ghána - nem utolsósorban gazdasági megfontolásokból - az utóbbi esztendőkben komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy az amerikai földrészre hurcolt afrikaiak leszármazottait hazacsalogassa, akár látogatóként, akár befektetőként.

Accra igyekszik rávenni őket, hogy tekintsék az országot szülőföldjüknek, s legalább az év egy részét töltsék itt, még jobb, ha vállalkozásokat is alapítanak. A kormány e téren nagyra törő terveket szövöget, nem is alaptalanul, hiszen afrikai mércével Ghánában jól állnak a dolgok: viszonylagos politikai nyugalom honol, s szolid, de stabil a gazdaság növekedése. Az is igaz azonban, hogy súlyos problémát jelent a tömeges szegénység (a 21,5 milliós lakosság egyharmada él napi egy dollárnál kevesebb jövedelemből), valamint az infrastruktúra fejletlensége: sok településen olyan alapvető közművek hiányoznak, mint a vezetékes víz és a villamos áram.

A kormányzat számos eszközzel igyekszik bátorítani a "hazatérőket": élethosszig érvényes beutazó vízumot, könnyen megszerezhető letelepedési engedélyt, sőt állampolgárságot ígér az afrikai diaszpóra tagjainak. A legnagyobb nehézséget azonban a befogadás jelenti. A bennszülött ghánaiak ugyanis csak ritkán tesznek különbséget a fekete, illetve a fehér bőrű látogatók között. Az utóbbiakra kitalált obruni (fehér idegen) szó ugyanis sértő az afrikai származásúak számára. A hivatalos propaganda ezért sulykolja, hogy az afroamerikai látogatók megjelölésére obrunit váltsa fel az akwaaba anyemi kifejezés, amely két törzsi nyelven is azt jelenti: "Isten hozott, testvér!".

Mérföldkövet jelenthet e kapcsolatok ápolásában a 2007-es esztendő, amikor nagyszabású ünnepségekkel emlékeznek meg a brit rabszolga-kereskedelem beszüntetésének 200., illetve Ghána függetlenné válásának 50. évfordulójáról.

Az aranybányászok élete nem "aranybánya"