A jelenség, amire rámutat, nem új: Bill Clinton, Tony Blair és George Bush a kiemelkedő képviselői e stratégiának. De szűk két hónappal a magyarországi választások előtt azért jó tudni, hogy nem lógunk ki a sorból. Globális trend, hogy a bal jobbra, a jobb balra tart. A politizálás színvonalában, a témák megválasztásában, az ígéretek mennyiségében és minőségében természetesen akadnak különbségek, de a lényeget tekintve teljesen azonos a törekvés. Nemcsak a politikai főáramlatok tűnnek fel egymás klónjaiként, hanem a kampányok is utánozzák egymást, ugyanazon módszerek, trükkök, retorikai fogások bukkannak fel mindenütt. A mi kis választási kampányunk mindezen folyamatok kísérteties, olykor hideglelős változata. Gyurcsány Ferenc a társadalmi szolidaritást képviselő új demokrata, avagy harmadik utas szociáldemokrata, míg Orbán Viktor új frizurával és új zakóban a nép egyszerű fiaként a beleérző új konzervatív szerepét játssza el - a nemzetközi divatot követve, de persze a helyi viszonyokra hangolva.

Nézzük például, mi történt Kanadában, ahol még frissek a választási eredmények. A győztes konzervatív Stephen Harper, aki a megelőző szavazások idején a kanadaiak számára még túlságosan ijesztő, túlságosan vallásos, túlságosan Amerika-barát jelöltként küzdött, fantasztikus változáson ment keresztül. Mostanra az utca embere lett belőle, egy közülünk, a gyermekeiért aggódó középosztálybeli szülő, aki kis k-val írja a konzervatívot, nyájas, mézesmázos, megegyezni szeretne, s nem megosztani.

A tavaly vereséget szenvedő brit konzervatívok lecserélték bukott vezérüket, Michael Howardot, s helyére a fiatalos David Cameront ültették, aki nem fél egyetérteni a labourista Tony Blairrel például az iskolai reform ügyében, s ha kell, balról támadja a miniszterelnököt a szegénység és a szociális segélyek ügyében. A volt pártelnök, Lord Tebbit azonban Pol Pothoz hasonlítja Cameront, aki fel akarja égetni a thatcherizmus utolsó maradványait is, hogy "új, modern, együtt érző, zöld, globálisan gondolkodó pártot építsen fel". Lord Tebbit szerint a párt jobbszárnyát kellene visszacsalogatni markánsan nekik szóló üzenetekkel. Cameron viszont a fiatalokat, a középosztályt és a nőket célozza meg, s a felmérések egyelőre őt igazolják.

A toryk most ahhoz a háromszorosan újraválasztott Blairhez igazodnak, aki a maga harmadik utas munkáspárti filozófiáját Margaret Thatcher kormányzása idején alkotta meg, s vitte be a labourt a politikai középre, alkalmazkodva a konzervatív sikerekhez.

Ugyanez játszódott le az Egyesült Államokban. Bill Clinton a minap a davosi fórumon felidézte, amikor azzal vádolták, hogy ő a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland (1892-96) óta, büszkén vállalta a ráaggatott jelzőt. A tizenkét évi Reagan-Bush kormányzás után, 1992-ben liberális programmal felülkerekedő Clintont már 1994-ben súlyos vereség érte a törvényhozási választásokon, ahol a reagani forradalom folytatását ígérő, Amerikának szerződést ajánló Newt Gingrich tűnt fel, s lett képviselőházi elnök. Ám a jóléti rendszer túlhajtásai, a hatvanas években elharapózott kulturális szabadosság, a romló színvonalú oktatás ellen éles, bántó szavakkal fellépő politikust a clintoni retorika kíméletlen, megosztó republikánusként festette le, miközben az elnök ügyesen a maga sikerének könyvelte el a köztársaságiak által szorgalmazott reformokat, például a szociális segélyek átalakítását. Az új demokrata politika lépéskényszerbe hozta a republikánusokat, akik megszabadultak Gingrichtől, s az ifjabb Busht indították 2000-ben, aki Texasban már sikeresen kísérletezett az új konzervativizmussal, amelynek lényege az együttérzés, a beleérzés, a kisebbségek, a hátrányos helyzetűek felkarolása. A baloldal kedvenc szlogenje vegyül így a hagyományos jobboldaliság jellemzőivel. A politikai töltet - választ kell adni a hatvanas évek óta tartó mind vészesebb kulturális elsekélyesedésre - nem változott, de új retorikai elemekkel töltődött fel, persze clintoni hatásra. Olyan szavakat használnak, mint törődés, előzékenység, remény, ideák, igazságosság, esélyegyenlőség, szabadság és választási lehetőség, felelősség, türelem, hit, erkölcs.

S még egy példa. Svédország az ősszel vonul az urnákhoz, tizenkét évi szociáldemokrata kormányzás után. A polgári ellenzék azt mondja, ott folytatná, ahol a mostani kormány abbahagyná, legfeljebb jobban tenné a dolgát. Eszük ágában sincs azzal előhozakodni, hogy a svédek rosszabbul élnének, hiszen ennek az ellenkezője az igaz. De a szocdemek kétségkívül sok engedményt tettek a tőkének, a politikai elit részévé váltak, s ezért sebezhetőek. Erre játszanak rá a mérsékeltek, akik szerény vidéki házban rendeznek összejövetelt a lehetséges jobboldali koalíciós partnerekkel, s ujjal mutogatnak a kormányzó pártra, amelynek vezetői luxusautókkal mennek a miniszterelnök luxusüdülőjébe tanácskozni.