Egyetlen ígéret jutott mindenkire, igaz, jó nagy. Bele lehetettcsomagolni az egész emberiséget. De a világ proletárjait biztosan. Akommunizmus ígéretéről beszélek. Jöttek is a válogatottcsomagolóművészek, egyik a másik után, ámde mindhiába. Hol itt, hol ottszakadt el, feslett föl a csomagolás, hol itt, hol ott szúrta át azígéretpapírt a tények érdes és szögletes világa.

Nincs ez másként ma sem. Csomagolni muszáj. Necesse est. Az új, gyűrhetetlen és eltéphetetlen csomagolópapírt egyenesen magukból a tényekből készítik. Ezekbe az új, immár globális ígéretekbe csomagolják be a politikai csomagolóművészet virtuózai e vigasz nélkül maradt világot. A "testvér lészen minden ember!" és "a szabad lészen minden ember!" régi himnuszát mindinkább elnyomják a "fogyasztó lészen minden ember", a "sikeres lészen minden ember!", a "jól fog járni minden ember" bömbölő slágerzenéi. A világ azonban maradt, ami volt. Akár egy halom hasított fa - ahogyan a költő mondta egykoron - hever egymáson a világ.

Az államszocialista ígéretgazdaság szürkénél is szürkébb ígéretválasztéka (jólétiterv-ígéretek felülről és tervteljesítési ígéretek alulról) mindenesetre a múlté. A sorban állásnak vége. Az ígéretpiacon egyre nagyobb és egyre színesebb a választék, sőt számos ígéretfajtából komoly túlkínálat mutatkozik. Bármilyen ígéret beszerezhető helyben, nem kell már lélekben ábrándosan Nyugatra utazni értük. Ígéretből végre-valahára önellátók lettünk. Ez nem sok, de ez is valami. Égig érő választási ígéretek giz-gaza leng a magyar politikai ugaron, s mint egykoron - lehúz, altat, befed. Vannak, akiknél az ígéretek allergiás rohamot váltanak ki, de vannak, s meglehet, ők vannak többen, akiknek az életet jelentik. A megígért életet, amely nem jön el soha. Ezen a világon, ebben a világkorszakban, ebben az évezredben, ebben az évszázadban, ebben a kormányzati ciklusban, ebben az évben, évadban legalábbis nem. A megígért élet úgy himbálózik a valóságos élet soha el nem érhető horizontján, mint ügetésre ösztökélt szamár orra előtt az eléje lógatott sárgarépa.

A túlkínálat következtében az utóbbi időben drámaian esett az ígéret ára. Amennyire visszaemlékszem, sosem volt még az ígéret ennyire olcsó, mint manapság. Különösen most, e nagy szezonvégi kiárusítás idején - hisz mi más minden választási kampány, mint eladhatatlan politikai ígéretek végkiárusítása?! - most szerezhető be fillérekért bármilyen ígéret. Sok politikai kereskedésben már ingyen adják: hadd vigye, aki akarja! Csak így lehet megszabadulni az elfekvő hatalmas ígéretkészletektől. Nemhogy egy magyar kisember, egy kisnyugdíjas, egy kiskereskedő, egy kisvállalkozó, de még a ma született kisdedek is könnyedén megengedhetik maguknak, hogy választói kosarukat teleszedjék ígéretekkel. És szedik is. (Te meg, babám, szedjed!) Így lesznek a kicsikből nagyok. Így nőnek fel az ígéretek nagyságához az ígéretek kis meghallói. A mesebeszéd szerelmesei. Az államisten ígéretes adományait lesők, a polgári hiszékenyek, az úri huncutok, a népi reménykedők, akiknek mindennap ezerféleképpen megígértetik az Ország. Már itt a Földön. S mindjárt a következő kormányzási ciklusban. Hol másutt?

Ígérni annyi, mint kilátásba helyezni valami ajándékot, valami jót, valamit, ami nincsen. Az ígéret kettévágja a világot a vigasztalan "nincs" és a mesésen kincses "lesz" tartományára. Csak ami "nincs", azt lehet megígérni, azaz kilátásba helyezni. Ha - mondjuk - a 13. havi nyugdíjt már bevezették, akkor nem lehet többé megígérni senkinek. Meg lehet viszont ígérni a 14. havit (aztán a 15. és a 16. havit is), mert az még nincsen. Az ígéretben a "nincs" elváltoztatja alakját, s a "lesz" csábos képét ölti magára ("minden jó lesz", "lesz majd minden", "annak is lesz, akinek még nincsen" stb. stb.). A "nincs" az ígérettevő szava által garantált jövő képében jön el és incselkedik a jelennel. Nincs, de lesz. Nem én kiáltok, a gazdaság dübörög. Innentől kezdve csak az ígéret célközönségén, a kiszemelt választói csoporton múlik, lesz-e a "nincs"-ből valami? Ha megveszi az ígéretet (ne feledjük, egyetlen szavazatába kerül csupán!), akkor lesz, ha nem veszi meg, nem lesz. Marad ott, ahol van - nincstelenként a "nincs"-ben.

Az ígéretes politikus a jövőbe lát: rémlik, mintha látná saját hatalmas és jóságos alakját, ahogyan hatalomra kerülve éppen megadja, amit most megígér. Aztán amikor már nem rémlik, hanem tényleg ő az ügyeletes rém, s eljön az ígéretre fölvett tetemes szavazathitel törlesztésének ideje, szavakkal törleszt: a "nincs, de lesz" átalakul "nincs, de van"-ná. Ha pedig nem tud átalakulni, előállnak a politikust ígéretei megszegésére vagy elhalasztására kényszerítő gonosz körülmények: az örökölt költségvetési hiány, a rendkívüli időjárás, a kívülről begyűrűző árak, a politikai ellenfél/ellenség cselvetése, melyek egyre messzebbre tolják ki az ígéretek lejárati idejét. Az is előfordul, hogy a régi hitelek törlesztése helyett a kormányzó politikus fejvesztve új, még merészebb ígéretek adósságába veri magát. Előremenekül. Mind mélyebbre az ígéretek sűrűjében.

Egyszóval, aki ígér, mindig a "nincs"-et helyezi kilátásba, azt ígéri, hogy ami nincs - lesz. Nagy párt nagyot ígér - kis párt kisebbet. Az ígéretszámláló ez idő szerint azt mutatja, hogy a legtöbb választásiígéret-hitelt a Fidesz költői (az ígéret lírai műfaj!) vették fel idáig, 2159 milliárd forintra téve ígéretet fűnek és fának. Messze lemaradva kullognak mögöttük az MSZP költői szánalmas 588 milliárdnyi ígérettel. Mindjárt ezután az SZDSZ következik szűkös, de ígéretes 490 milliárdjával, a sereghajtó pedig a "legnormálisabb", azaz legkevesebbet ígérő, legkevésbé szárnyaló képzeletű párt, az MDF száz-egynehány milliárddal (való igaz, hogy az örökösödési adó eltörlése, az MDF legnagyobb ígérete a kishitűeknek, nem is kerülhet ennél sokkal többe).

A politikai ígéretek volumene impozáns, színességük azonban megtévesztő. Alapvetően ugyanis - bármiről van is konkrétan szó - két dolgot lehet a választóknak megígérni, és még e kettő is végső soron egy: pénzt (adó-áfa-tébé csökkentést, nyugdíjemelést, béremelést, hiteltámogatást, ilyen-olyan állami kedvezményeket, állami finanszírozást, családtámogatást stb. stb.) és biztonságot (jogbiztonságot, közbiztonságot, vagyonbiztonságot, szociális biztonságot, környezeti biztonságot, közlekedési biztonságot, betegellátási biztonságot, befektetési biztonságot és így tovább). A pénz biztonságot (anyagi biztonságot) is jelent, és a biztonság pénzt is. Minden egyéb ígéret elrendezhető e két nagy ígérettömb körül, illetve minden konkrét ígéretben újra meg újra más és más rétegek mindennapi életének és gondjainak nyelvére lefordítva jelenik meg ugyanaz az ígéret: a pénzé és a biztonságé.

Aki tehát pénzt ígér - biztonságot is ígér, és megfordítva. A biztosíték - az állam, amely kiszűri az egyének, társadalmi csoportok, sőt az egész társadalom életéből a kockázatokat. Minél több a kockázat, annál inkább. Márpedig a kockázat egyre több és egyre nagyobb. A biztonságiőr-állam persze hajlamos az állambiztonság képét ölteni, hogy már ne csak állampolgárai jólétén, szociális biztonságán őrködjék óvón és szolidárisan, hanem álmukat is vigyázza, s nemhogy a széltől, még önmaguktól is megóvja őket. Valamit valamiért. A régi liberális éjjeliőrállam még csak a piacgazdaság játékszabályainak betartásán őrködött, az új, közkívánatra terjeszkedő biztonságiőr-állam már maga hozza létre a játékszabályokat, méghozzá oly módon, hogy biztosítsa a játék mindenki számára garantáltan kedvező kimenetelét: meg kell ígérnie, hogy mindig "mi" győzünk, ha meg mégsem, akkor kárpótol ezért.

Az államnak végül is ki kell küszöbölnie életünkből a szabadpiac összes kockázatát csakúgy, mint a bűncselekmények, a természeti csapások, környezeti katasztrófák kockázatát, biztosítani kell az állampolgárt, hogy átvállalja tőle legsajátabb kockázatvállalásainak következményeit is: kártérít, elhárít, szanál, dotál, teszi, ami kell. Mert nemcsak a munkavállaló, de a vállalkozó, a bankár, a nagygazda, a kisbefektető, az energiafogyasztó, a tömegközlekedő, az árvízkárosult is túl gyönge (olykor pedig nem hülye) megfizetni annak a kockázatnak az árát, amelyet ő maga vállal, amikor belefog valamibe, megtesz vagy nem tesz meg valamit.

A modern társadalmakban mind kevesebben képesek és hajlandóak saját erőből fönntartani helyüket az életben. A modern társadalom tömegei mindinkább az állam kreatúrái, ezen pedig semmiféle államváltás, kormányváltás nem változtat. Bármilyen változáshoz "társadalomváltás" kellene, ennek előfeltétele pedig az emberek - ha nem is minden egyes ember, de nagyon sok ember - teljes megváltozása, egyfajta mindenkit magával ragadó szellemi és erkölcsi fordulat. Nevetséges lenne azonban ilyesmire ígéretet tenni, vagy ilyesmit követelni. A túlnyomó többség hívő szeretne maradni, s egyelőre nemigen kér egy ígéretmentes társadalomból, amelyben mindenért, amit tesz, neki nyújtják be a teljes számlát (az erkölcsi számlát is), s amelyben minden általa vállalt kockázatért neki kell jót állnia, akkor is, ha nem nyeresége, hanem kára származik belőle. Így hát marad a politikaiígéret-gazdaság törleszthetetlen ígérethiteleivel és pazar állami túlköltekezésével, ígéretes költő-politikusaival és ígérethívő - örökkön rajongás és csalódás partjai között hányódó - tömegeivel.