Egymillió-négyszázezer százalék
Egyelőre ott tartunk, hogy a volt képviselőkből lett lobbistákat kitiltsák-e az ülésteremből, meg a Capitolium másik szent helyiségéből, a tornateremből. A kijáróemberré átnyergelt exhonatyák ugyanis továbbra is bejáratosak a hatalom legbelső bugyraiba, és nem átallják a legváratlanabb helyeken, mondjuk a szaunában gyakorolni rendkívül jól jövedelmező hivatásukat. Ez a külső szemlélőnek talán kissé szerénynek tűnő lépés is drámai viharokat kavart: egyes honatyák látványos ellenkezése láttán az ember azt hinné, egyenesen a pénz és a politika kapcsolatát tiltották be, de hát ilyesmiről itt már régen nem álmodik senki.
Ha van ország, ahol nem szégyen gazdagnak lenni, az Amerika. Az ország még nem is létezett, amikor a brit gyarmatokra ellátogató európai utazók megjegyezték, hogy az itteniek életét minden más nemzetnél jobban meghatározza az anyagi javak hajszolása. Alexis de Tocqueville francia filozófus, aki a XIX. század első felében kétkötetes munkát szentelt az amerikai társa-dalom leírásának, megjegyezte, hogy az arisztokráciára épülő országokban az emberek vágyainak csak kisebb részét lehet pénzzel kielégíteni, míg a demokráciában szinte mindet.
Ha néha már nevetségesnek tűnik, amint Magyarországon a leggazdagabb vállalkozókat próbálják rábeszélni, fogadják el a labdarúgó-szövetség elnöki tisztét, nem árt visszaemlékezni, hogy Amerika történelmének kezdetén ez az államfői poszttal volt így. George Washington persze tapasztalt katona és kora egyik tekintélyes politikusa volt, ami nyilván nem számított hátránynak. A többi ültetvényes azonban elsősorban a vagyona miatt nézett fel rá: mai viszonyok között simán bekerült volna a Forbes magazinnak a négyszáz leggazdagabb amerikairól évente közzétett listájára. Eleve tehetős ültetvényes volt, de elvett egy még nála is gazdagabb özvegyet. Birtokának értéke akkori pénzben meghaladta a félmillió dollárt, csak Mount Vernon-i farmján háromszáz rabszolga dolgozott. (Ezek ráeső felét végrendeletében felszabadította.)
Az amerikai elnökök általában legalábbis jómódú családokból érkeztek. Az eddigi negyvenháromból csupán kettő, Andrew Johnson (az egykori szabóinast a felesége tanította meg írni-olvasni) és Bill Clinton született mostoha körülmények közé. A szenátus száz tagja közül a CNN kimutatása szerint mintegy negyvenen számítanak amerikai értelemben milliomosnak. Ez azt jelenti, hogy lakóházukon, nyugdíjalapjukon és szövetségi fizetésükön kívül is legalább egymillió dolláros vagyonuk van. Egy Kennedy vagy egy Rockefeller esetében ez természetes, de a demokraták 2004-es alelnökjelöltje, John Edwards is dúsgazdag volt: ő alulról küzdötte fel magát, rendkívül sikeres kártérítési ügyvédként szerzett magyar pénzben négy és féltől tizennégymilliárd forintig terjedő vagyont. A becslés a szenátusi vagyonbevallás jellege miatt ennyire hozzávetőleges: az ingatlanok és értékpapírok értékét tág határok között kell megadni. A legutóbbi demokrata elnökjelölt, John Kerry minden idők egyik leggazdagabb amerikai politikusa, magánvagyona jóval meghaladja a 150 millió dollárt, második felesége pedig egyenesen milliárdos. (Teresa Heinz Kerry a Heinz élelmiszeripari céghez kötődő vagyont első férjétől örökölte, aki szintén szenátor és republikánus létére Kerry barátja volt.)
A szenátus mindenkori elnöke az alelnök, aki döntetlen esetén szavazhat is. Dick Cheney korábban a Halliburton nevű olaj- és hadiipari mamutcég első embere volt, olyan gazdag, hogy évente csaknem ötszázszor annyit (490 ezer dollárt) spórol a George W. Bush első mandátuma alatt bevezetett adókedvezményeken, mint egy átlagos amerikai család. Maga Bush sem szegény, és ebben jelentős szerepe van az Egyesült Államok budapesti nagykövetének, George Herbert Walkernek, akit a családban csak Herbie bácsiként szólítanak. Annak idején a St. Louis-i befektetési vállalkozó finanszírozta George H. W. Bush texasi olajvállalkozását. Az ifjabb Bush is olajjal kezdte - nem volt túl sikeres -, aztán részt vásárolt a Texas Rangers baseballcsapatában, amit nagy haszonnal adott el, és ebből lépett politikai pályára. A 605 ezer dolláros befektetésből néhány év alatt 15 millió lett.
A politika és a pénz kapcsolata több irányban is működik. A pártok gyakran eleve gazdag embereket kérnek fel képviselő- vagy szenátorjelöltnek. Ez azért is előnyös, mert ők maguk tudják finanszírozni kampányukat, és nem hogy a párt segítségére szorulnának, de ellenkezőleg, támogatni tudják a központi kampánybizottságot. A politikusban ma már nem az a döntő, hogy jól tudja-e artikulálni a választók által favorizált értékeket, hanem az, hogy mennyi pénzt tud felhajtani. A 2002-es adatok szerint egy átlagos képviselőházi győztes 966 ezer dollárt szedett össze saját kampányára (ebből 307 ezret adott magánvagyonából), és 898 ezer dollárt használt fel. Ugyanez a Szenátus esetében: ötmillió (ebből több mint 500 ezer saját) és 4,8 millió dollár. Vagyis egy sikeres képviselőházi kampány - leszámítva a pártok központi költségeit - átlagosan 18-19 millió, egy szenátusi csaknem egymilliárd forintba kerül.
Ez persze aprópénz az elnökválasztás költségei mellett. Két éve Bush 367, Kerry 326 millió dollárt gyűjtött, még ha nem is mindet költötték el. Bush legnagyobb forrása a pénzügyi, biztosítási és ingatlanfejlesztési szektor volt, Kerry a szakszervezetek mellett Hollywoodtól kapta a legtöbbet. Általában véve az üzleti világ 57:43 arányban inkább Bushnak adott pénzt, a szakszervezetek viszont 93:7 arányban Kerrynek. Egy személy egy választási ciklusban egy jelöltre két éve kétezer dollárt adhatott, az idei limit 2100. Mindent összevetve egy ember két év alatt 101 ezer 400 dollárt fordíthat közvetlen politikai célokra. Ebben természetesen nincsenek benne a nem politikusok jelöltségét, hanem egyes ügyeket támogató szervezeteknek adományozott összegek. Soros György például két éve 23 millió 450 ezer dollárt adott a Kerry mellett agitáló liberális szervezeteknek - ami kidobott pénznek bizonyult.
A honatyára a megválasztása napjától óriási nyomás nehezedik: lobbisták keresik a társaságát, különböző törvényekben érdekelt iparágak próbálják befolyásolni a szavazatait. Drága éttermekbe viszik, partit rendeznek a tiszteletére, közönséges földi halandóknak hozzáférhetetlen páholyból nézheti a legrangosabb sporteseményeket, luxusnyaralásokra utaztatják. (A mérsékelt konzervatív Ripon Oktatási Alapítvány például 2004-ben a budapesti Four Seasonsben látott vendégül jópár honatyát, akikkel persze a cechet álló lobbisták is érkeztek.) Az természetes, hogy a képviselőt a választókörzetében létesítendő munkahelyekkel vagy más választói érdekekkel presszionálják, ám épp a közelmúltban volt rá több példa, hogy a lobbisták nem érik be a törvényes lehetőségekkel.
A kaliforniai Randy "Duke" Cunningham a vadászpilótaságról váltott át a politikára (részben az ő életét dolgozta fel a Top gun című film), vagyis nem volt igazán gazdag ember. Nem tudott ellenállni, amikor Pentagon-megrendelésekben érdekelt cégek yachttal, Rolls-Royce-szal, házzal és készpénzzel környékezték meg. A 2,4 millió dolláros törvénytelen juttatások miatt kénytelen volt lemondani mandátumáról, és letöltendő börtönre fogják ítélni. Pedig még arra is vállalkozott, hogy mint a krimikben, hetekig a testére erősített mikrofonnal járjon. A kollégák most alighanem aggódva próbálnak emlékezni, miről beszéltek a társaságában.
A lobbizásra fordított pénz hihetetlen haszonnal térül meg. Kevin Phillips 2002-ben kiadott, Vagyon és demokrácia, az amerikai gazdagok politikatörténete című könyvében szerepel néhány közelmúltbeli példa. A fakitermelésben érdekelt vállalatok szövetsége nyolcmillió dollárt fordított a honatyák jóindulatának megnyerésére, az erdei utak szövetségi támogatásáról hozott törvény viszont 458 milliós hasznot hozott - a megtérülési ráta 5 ezer 725 százalék. A Glaxo Wellcome gyógyszergyártó cég 1,2 millió dollár kampány-hozzájárulással érte el, hogy másfél meghosszabbítsák Zantac nevű terméke szabadalmi védettségét. A haszon 1 milliárd dollár, a megtérülés 83 ezer 333 százalékos. A dohányipar 30 millió-ért lobbizott egy adócsökkentésért, a haszon 50 milliárd dollár, a "befektetés" 167 ezer százaléka. A kereskedelmi tévék és rádiók szövetsége 5 millió dollárral segítette az ügyük iránt szimpátiával viseltető honatyák kampányait. A cserébe ingyen kiosztott digitális frekvenciák piaci értéke 70 milliárd dollár - aki tud még 1,4 millió százalékos megtérüléssel kecsegtető üzletet, az szóljon, beszállnék.
A demokraták tíz éve még a kommunista Kína érdekeit képviselő lobbistáktól is fogadtak el pénzt. A kirobbanó botránynak komoly szerepe volt abban, hogy Clinton minden személyes népszerűsége ellenére sem tudta visszaszorítani a kongresszusban többségben lévő konzervatívokat. A legaktívabb külföldi lobbi az izraeli. A magyarok általában még azt az ötszáz vagy ezer dollárt is sajnálják, amennyibe egy képviselő pénzfelhajtó vacsoráján való részvétel kerül - már pedig Washingtonban, mint ahogyan a szerbek vagy a románok is régóta tudják, ez a minimum.
A demokraták nagy előszeretettel ismételgetik, hogy a republikánusok "a korrupció kultúráját" honosították meg Washingtonban. Ami igaz az igaz, a jobboldal megbukott képviselőházi frakcióvezetője, Tom DeLay tényleg új rendszert vezetett be: a lobbicégek pontosan tudták, mennyit kell tejelniük, ha közel akarnak hajolni a fontos fülekhez. Azt is előírták nekik, hogy kijáróembernek republikánus expolitikusokat vagy kongresszusi alkalmazottakat vegyenek fel. A konzervatív oldal szerint a liberálisoknak az fáj, hogy elvesztették korábbi pozícióikat, és osztozniuk kell a politikai túlélést jelentő pénzeszsákokon.
A Fehér Ház jelenleg megpróbál visszatartani néhány fotót, amelyen George W. Bush elnök egy Jack Abramoff nevű lobbistával látható. Utóbbi indián törzsektől összesen 81 millió dollárt vett föl a szerencsejátékkal összefüggő érdekeik washingtoni képviseletére. Ennek egy kisebb, de még így is sokmilliós részét "lenyelte", a többi azonban oda vándorolt, ahová eredetileg szánták: politikusok zsebébe. Abramoff a harmincévi börtönnel fenyegető hallgatás helyett inkább a tízéves ítélettel kecsegtető beszédet választotta, Washingtonban emiatt most jelentős a pánik. Bush és néhány más republikánus személyiség már bejelentette, hogy visszaküldi, vagy jótékonysági szervezeteknek fizeti be az Abramofftól kapott kampánytámogatást. Az elnök szóvivője gyakorlatilag azzal hárította el a fényképekre vonatkozó újságírói érdeklődést, hogy a fotók rossz színben tüntetnék fel Busht, aki pedig elítéli a lobbista üzelmeit. Abramoff egy e-mailben azzal kérkedett, hogy tucatszor találkozott az elnökkel, aki kiváló memóriával még gyermekei nevére is emlékezett. Bush most valahogy sehogyan sem tudja előcsalni emlékei közül, mikor is beszélt vele, és miről esett szó. Úgy tűnik, bizonyos dolgok még Amerikában is szégyenpírba borítják az államférfiak orcáját.
Washington, 2006. február
