Február elején egy kis közép-európai ország szinte valamennyi (ezer?, kétezer?) vezető tudósa azonos tartalmú hivatalos levelet kapott a kutatási pénzeket folyosító szervezettől. Az országban (hazánk) gyakorlatilag egyetlen ilyen szervezet létezett, tehát minden kutató témájával, alapkutatási terveivel ennél az egynél (nevezzük Országos Tudományos Kutatási Alapprogramnak, vagyis OTKA-nak) pályázott támogatásért. A verseny hagyományosan fair volt, de nagyon éles, az elnyert támogatás pedig mindig szerény (szegény ország volt hazánk). A levelet a nyertesek kapták, a "krém", akik az elmúlt években kötöttek szerződést az alappal, programjaik már futottak. A levél tárgyilagos szűkszavúsággal közölte, hogy az alap részére a 2005. évre jóváhagyott támogatásból 10 százalékot tartalékolni kellett (ezt eddig is tudták), de most "a 2275/2005 Kormányhatározat döntött arról, hogy a 650 millió Ft zárolt összeg véglegesen elvonásra került. A Kormányhatározat alapján az OTKA kénytelen volt a kutatási szerződések 2005. évi keretét 10 százalékkal csökkenteni...", vagyis az alap a szerződéseket egyoldalúan megváltoztatta. Mindenkinek két nap állt rendelkezésre, hogy döntsön: vagy elfogadja aláírásával az alap diktátumát, vagy nem, de ez esetben az alap a szerződést felbontja, az illető tehát az egész kutatási támogatását elveszíti.

D.-nek, amikor a borítékot kibontotta, végigfutott az agyán: hanyadszor csinálják már ezt vele. D. elég sikeres kutató volt, mindig nyert a pályázatokon. Tehát minden szívatásba beleesett. Háromszor, vagy négyszer az elmúlt tizenöt évben. Ökölbe szorult a keze, mert az előző napi újságban az állt, hogy megemelték az ország költségvetéséből az alapkutatásra szánt összeget. D. tudta, hogy ez nem igaz, előbb sokat elvettek, aztán annak egy részét visszaadták - a régi nóta. De hogy még 10 százalékkal kevesebb a már egyszer elnyert pénz?! Szinte automatikusan írta alá a papírt, és szinte automatikus írta rá nagy betűkkel: KAPJÁTOK BE! Aztán gyorsan átfirkálta. A papírt az alaphoz kell visszaküldeni, és hát nem ők tehetnek róla. Betette a borítékba a levelet..., és akkor eszébe jutott valami. A petíció. Pár hónap-ja egy régi barátja, neves fizikus, e-mailben terjesztett peticiót indított el. Az volt a célja, hogy az alapkutatások egyre csökkenő támogatása ellen tiltakozzanak a kutatók. Több ezren csatlakoztak, a lista az e-mail címekkel megvan. Ha el lehetne érni, hogy senki se írja alá a diktátumot... Ha mindenkiben meglenne a bizalom a másik iránt... Mert aki nem írja alá, az az egész - több évre szánt - összeget elveszíti. De ha senki, ha az egész ország tudományos elitje beint... Kör-e-mail, dühös telefonok, "te tiszta hülye vagy", "majd páran jól pofáraesünk", "hogy lehetsz ilyen felelőtlen a fiatalokkal szemben, akik ebből kapják a fizetésüket". Mások meg: "gyerünk, igazunk van", "csak a láncainkat veszíthetjük" (ez speciel hülyeség volt). És csodák csodája, sikerült! A tudósok több mint fele nem írta alá a diktátumot. Talán azért, mert az egyik rádió már az első nap bemondta. Másnap megírták az újságok, közölték a kör-e-mail szövegét. Sokan, akik már visszaküldték a levelet, telefonáltak az alaphoz, hogy mégsem, hogy visszavonják. Az egésznek vadul romantikus diáklázadásszaga volt. Az alap csapdába esett. Hogy lehet az ország teljes alapkutatását beszüntetni? Akkor, amikor az országot külföldön a Tudományos Akadémia elnökének az arcképével reklámozzák ("a Nobel-díjasok országa"). Ez nagy botrány, megírják az egész világon. Szégyen. Kapkodás az alapnál. Ők semmiről sem tehetnek, a pénzügy már elvonta a pénzt. Menjünk tüntetni a Pénzügyminisztérium elé! Megint kör-e-mail, a tüntetés bejelentése, több mint kétezer ember a minisztérium előtt. A hivatalosságból még senki a füle botját sem mozdította. És akkor ott, a minisztérium előtt a lehető legváratlanabb dolog történt: a mellékutcából négy, géppisztollyal felfegyverzett rendőr fordult ki a térre, vonalba fejlődtek, és furcsa, régimódi egyenruhájukban egyenesen a tüntetők felé tartottak. Mintha filmfelvételen volnánk. A tömegtől tíz méterre megálltak, komótosan levették géppisztolyaikat a vállukról. "Ezek csak tudósok, tűz!", és szenvtelen nyugalommal a tömegbe lőttek. Sikolyok. Az első sorokban hét-nyolc ember összeesik, csupa fiatal, a piros vér átüt a ruhájukon. A rendőrök pedig sarkon fordulnak, az egyikük tiszteleg, szája szögletében egy kis, talán pajkosnak mondható mosoly. Nyugodt, egyenletes lépésekkel masíroznak a mellékutca felé. A téren döbbent csönd. Mindenki a mozdulatlanul áll.

Először egy hasba lőtt, erősen vérző diák kel fel. A hasát nyomkodja, egész ruháját elönti a vér, lehajol, fejébe nyomja a kalapját, kettőt-hármat lép előre, visszafordul, megemeli a kalapját, és elindul a rendőrök után. Szája szögletében ugyanaz a kis, talán pajkosnak mondható mosoly. A többi meglőtt ember is felkel. Leporolják a ruhájukat, és a haslövéses után mennek. A tömeg némán, lélegzet visszafojtva figyeli őket, míg be nem fordulnak a mellékutca sarkán. "Rohadt színészek" ordít fel valaki. Micsoda? "A rendőrök is rohadt színészek voltak. Vagy színiiskolások." Tréfa volt az egész. Az elejétől fogva.

Mind aláírtuk, visszaküldtük.