Az Európai Unió – a bővítés óta – második legkisebb állama tudhatja magáénak a világ legmagasabb egy főre eső nemzeti jövedelmét. Az Európai Unió számos intézménye, közel kétszáz bank, több ezeringatlanfejlesztő cég, világcégek európai központja, valamint az egyfőre eső 70 ezer dolláros GDP a világ egyetlen nagyhercegségéneklegfőbb ismérvei.

Nem véletlen tehát, hogy az elmúlt évtizedekben a bevándorlás volt jellemző, és emiatt a lakosság mintegy 40 százaléka ma már külföldi. Ez azonban nem mindig volt így. Közel 200 évvel ezelőtt a szegénység tömeges elvándorlásra kényszerítette a függetlenségét éppen akkoriban (1839) elnyerő ország állampolgárait.

A Népszabadság levelezője felkereste Claude Wey-t, a luxemburgi Migrációs Dokumentációs Központ vezető történészét, aki elmondta, hogy két évszázaddal ezelőtt még egészen más volt a helyzet. A XIX. században tömeges luxemburgi kivándorlási hullámokat jegyeztek fel a krónikák. A cél Amerika volt, Észak- és Dél-Amerika egyaránt. Luxemburg elvesztette népességének 40 százalékát.

A mérhetetlen szegénység, a kiszámíthatatlan mezőgazdaság mint egyetlen megélhetési forma a lakosság tízezreit kényszerítette az ország elhagyására. Az ipari fellendülés kezdete előtt a lakosság 80 százaléka az igen gyenge termést hozó mezőgazdaságból tengette életét, a fennmaradó 20 százalék kézművességgel, kereskedelemmel foglalkozott. Luxemburg masszív és állandó szegénységben élt, amely végül is megindította a tömeges kivándorlást. Ez az emigráció később is folytatódott, mivel a parasztok egy jelentős része visszautasította a bányákban és acélművekben való munkát és inkább a tengerentúli szerény megélhetést biztosító földművelést választotta.

A migrációs központ történésze évek óta tanulmányozza a témát, különös tekintettel a dél-amerikai kapcsolatokra. A „Luxemburgiak Latin-Amerikában és a kudarc állandó fenyegetése” című munkájában Wey részletesen beszámol a távoli kontinensre történő négy kivándorlási hullámról, különös hangsúlyt fektetve a sikertelenség következtében bekövetkező visszatérésekre.

1828-at írtak, amikor az első hullám kezdetét vette. Több mint 2500 farmer döntött úgy, hogy csatlakozik a Brazíliába tartó dél-német kivándorlási mozgalomhoz. Az úgynevezett „brazil utasok” azonban mélységesen csalódtak, több mint kétharmaduk (70 százalékuk) sohasem érte el végcélját. A brémai kikötőhöz vezető úton a becstelen ügynökök és rablók áldozataivá váltak. Az útnak indult 320 családból 230 visszatért Luxemburgba, ahol azonban eredeti közösségük részéről kirekesztéssel találták szemben magukat.

A kudarctól megtört és megalázott embereket felkarolta a luxemburgi állam szociálpolitikája és az ország legszegényebb vidékén telepet hozott létre számukra. A köznyelv egyszerűen az „Új Brazília” gúnynevet aggatta a falura. Az a néhány száz „szerencsés”, aki eljutott a déli félteke országába, Santa Clara tartományban telepedett le.

Pontosan két évtizeddel később, 1848-ban, még a közeli fiaskó friss emlékével újabb, ezúttal szerényebb kivándorlás vette kezdetét. Mintha átok ült volna rajtuk, ez a hullám sem lett sikeresebb az előzőnél. Sokukat megállították, mielőtt elérhették a franciaországi Dunkerque kikötőjét; mások meggondolták magukat és Algéria felé folytatták útjukat. Mindössze pár százan települtek le a brazíliai Espírito Santo tartományban, ahol új települést hoztak létre: Lussemburgót.

A második hullámmal szinte párhuzamosan elindult egy harmadik is. Ezek az emigránsok csatlakoztak belgiumi társaikhoz. Belgium éppen akkoriban vívta ki függetlenségét. A belga állam támogatott egy gyarmati expedíciót Guatemalába, amelyre külön vállalatot is alapított. A cél a dél-amerikai ország természeti és mezőgazdasági kincseinek kiaknázása volt. A hírverés sok németet és luxemburgit győzött meg arról, hogy felkerekedjenek Santo Tomás de Guatemala irányába.

Több százan, köztük néhány száz luxemburgi azonban igen gyorsan kiábrádult és csalódottá vált. Az ígéretes vállalkozás lelassult, a belga gyarmat hanyatlásnak indult. Claude Wey kutatásai többek között arra is választ keresnek, hogy ezen harmadik hullám luxemburgi emigránsai igénybe vették-e az akkor még meglehetősen rendszertelen hajójáratot, hogy azzal térjenek vissza a belgiumi Antwerpen kikötőjébe.

A bányászatban és az acéliparban jelentkező új lehetőségek dacára az 1880-as évek vége felé egy minden eddiginél nagyobb, immár negyedik hullám indult útnak a „bukott” kontinensre. Kevesebb mnt 3 év leforgása alatt 1000-nél több luxemburgi döntött az Argentínába történő távozás mellett (argentín láz). Kutatók a mai napig keresik ezen utolsó hullám magyarázatát. Ellentétben az első hárommal, amikor nyilvánvalóan az óriási szegénység volt a kiváltó ok, a századvég felé megjelent Luxemburgban a vas- és acélipar. Valószínűsíthető, hogy az indokok az akkori argentín gazdasági virágzásban keresendők. A dél-amerikai állam gazdasága a világ első tíz országa közé emelte őket, a mezőgazdaság pedig az ennél is előkelőbb 3. helyet foglalta el. Ezért döntött úgy sok fiatal luxemburgi paraszt, hogy ott kezd új életet. 500-an telepedtek le a Pampákon, egyetlen településen, San Antonio Iraolá-ban. Sajnálatos módon – többnyire a rossz időjárás és a 80-as évek válsága következtében – vállalkozásaik kudarcba fulladtak. Egyesek Argentína más vidékein ismét próbálkoztak, mások Észak-Amerikába költöztek, mintegy 20 százalékuk pedig visszatért az öreg kontinensre.

XIX. század, 60 esztendő, 4 sikertelen kivándorlási hullám Luxemburgból Dél-Amerikába. Az okok többnyire ismertek, a kutatók azonban a hiányzó részletekre is keresik a magyarázatot.

A XX. században folytatódott a kivándorlás Latin-Amerikába. Az immáron ötödik hullám egy, az eddigiektől merőben eltérő formát öltött. Az ARBED (ma fúziót követően ARCELOR, a Mittal Steel után a világ második legnagyobb acélgyártója) vegyesvállalatot létesített a brazíliai Minas Gerais állammal, ahová Luxemburgból 400 „menedzser”, mérnök és jól képzett munkás, valamint ezek hozzátartozói érkeznek az 1920-as évektől kezdődően. Ebből az eredetileg „ideiglenesnek” indult kivándorlásból nőtt ki száz év alatt az első happy enddel végződött kísérlet. Sokan beilleszkedtek, gyökeret vertek, mások a szolgálati idő leteltével, nyugdíjasként visszatértek hazájukba, ahol sikertörténetük némileg javította a luxemburgiak dél-amerikai kivándorlási hullámainak évszázados mérlegét.

Földes György (Luxemburg)