Kézbe venni egy vizsolyi bibliát
Hogy mikor járt először antikváriumban, nem tudja megmondani, már csak azért sem, mert jóformán egész gyermekkora a könyvekkel való foglalkozás jegyében telt. Édesapja az ÁKV terjesztője volt, vele járták az országot, sokszor még iskolába menni se maradt ideje. Később apja üzletében segített, a középiskola után pedig jelenlegi munkahelyén kezdett dolgozni mint eladó. Egy év után: mélyvíz. A hölgytől, aki akkortájt a bolt aukcióit szervezte, a főnökség megvált, s jó érzékkel Ádámra bízta a feladatot. – Nem is a helykeresés, a restaurátorokkal, közgyűjteményekkel, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal való kapcsolattartás, vagy a catering megszervezése volt nehéz, ezek többnyire bejáratott csatornák. Hanem a katalógus nyomdai, technikai részének menedzselése – mondja. – Akkor még teljesen laikus voltam, a nyomdászok, tördelők engem kérdezgettek, hogy milyen rácssűrűséggel világítsák le az anyagot, milyen minőségű papírra fog készülni, hány ív terjedelemben stb.
Egészen addig ezekről a dolgokról – mint bármelyik épeszű, normális embernek – fogalma sem volt. Mostanra viszont már éppen ez, a tipográfia mestersége izgatja a legjobban, olyannyira, hogy később könyvtervezéssel szeretne foglalkozni.
A 2001-es őszi árverés óta az övé minden ilyen feladat. Az elmúlt négy és fél év alatt sok mindent látott, tapasztalt, de szerencsére ez is egy olyan hivatás, amely örökké tanulásra készteti az embert, sosincs határ. Már csak technikailag is kivitelezhetetlen feladat a világ összes könyvét kézbe venni, de még ha csak az igazán értékes példányokra szűkítjük a kört, a velük való megismerkedésre is kevés volna egy ember élete.
Nagyon sok szép ritkaság átment már a kezén. Például egy vizsolyi biblia, igaz, „csak” az újtestamentumi rész, melynek, lévén hiányos, nem annyira a leütési ára, inkább az eszmei, kultúrtörténeti értéke volt jelentős. A legértékesebb munka, amellyel foglalkozhatott, Luigi Fernando Marsigli gróf hatkötetes műve, a Danubius Pannonicus Mysius volt, az első, 1726-os amszterdami kiadás. Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó antikvárius legyen? Mert az nyilván nem elég, hogy tudja, mi mennyit ér, és mennyit lehet érte adni-kérni. Először is: szeretni kell a könyvet, nagyon. Az üzletben megfelelő hangulatot, atmoszférát kell teremteni, hogy jó legyen oda belépni. Nagyon fontos a hagyomány- és értéktisztelet, ennek látszania kell az árukészleten is. A régi könyv sokak számára a gyökereket testesíti meg. – Aki hagyománytisztelő, az szereti a könyvet – s aki nem szereti a könyvet, nem lehet hagyománytisztelő, ilyen egyszerű – jelenti ki. Az emberekkel is tudni kell bánni. A gyűjtőkkel például. Van néhány egészen önzetlen, nagyvonalú bibliofil, aki rendszeresen licitál nagy értékű könyvekre, s azután az OSZK-nak, levéltáraknak, múzeumoknak ajándékozza őket. De kultúrsznobokkal is találkozik az ember, akiknek nyolcvan darab kék könyv kell, vagy másfél méter pergamenkötés. A kettő között millió árnyalatot találhatni még.– Többen is vannak, akik betérnek vagy betelefonálnak az üzletbe, és Honterus urat keresik – meséli –, és amikor közöljük, hogy ő már sajnos meghalt, bocsánatot kérnek, és megkérdezik mikor történt, amire a válasz, hogy 450 éve... (Johannes Honterus, a cég névadója brassói nyomdászmester volt a XVI. században. – A szerk.)
A könyvet eladni szándékozók közül sokakkal nagyon elbánt az élet, drogosok, alkoholisták, hajléktalanok, vagy csak egyszerűen szegények. És lehet, hogy épp ők adják a kilincset mondjuk a Miniszterelnöki Hivatal emberének, aki a pápának keres ajándékot.
Megszoktuk, hogy a tévészerelő tévéje rendszerint rossz, a manikűrösnek töredezett a körme – milyen könyvtára van egy antikváriusnak? Ádám elmondja, hogy édesapja könyvei egy teljes, nem is kicsi szobát foglalnak el, „faltól falig, padlótól plafonig”. Az övé lényegesen szerényebb, a gyakori költözködések miatt mindössze néhány száz kötetes, főleg könyv- és nyomdatörténeti művekből áll.
Közben Ádámot elszólítja a kötelesség – egy könyvet hoztak a következő aukcióra. Hogy mi, és mennyiért kerüljön kalapács alá, nem ő mondja meg, ezt mindig a tulajdonos, illetve az üzletvezető dönti el. Ő ilyenkor csak tanácsot ad a beadónak, érdemes-e egyáltalán még egyszer, alkalmasabb időpontban behoznia a könyvet, vagy úgysem lesz belőle árverési tétel.Ádám visszatértekor elmondja, hogy egy századfordulós művészeti albumot hoztak, tele gyönyörű, színes nyomatokkal, valószínűleg aukcióra bocsátják, ha meg tudnak egyezni a beadóval.
Mikor arról kérdezem, nem szorul-e el a szíve, mikor egy-egy ilyen gyönyörűséget ki kell adnia a kezéből, nem érez-e kísértést, hogy úgy viselkedjen, mint a Kincskereső Kisködmön Gergője, aki könyvesbolti inasként nem hajlandó kiadni a kezéből a Csontos Szigfrid egyetlen példányát, s az érdeklődő gyerekek száját némi ingyenmézeskaláccsal igyekszik betömni, rögtön rávágja: nem. Aki antikváriumban dolgozik, annak féken kell tartania a gyűjtőszenvedélyét, mert ha gyengén tartja a gyeplőt, könnyen elszalad vele a ló.
