Zárjuk le végre!
Adjunk végre amnesztiát az iratoknak! Zárjuk le végre a rendszerváltást! Zárjuk le azzal, hogy felnyitjuk az állambiztonsági aktákat! Egyesítjük a volt III-as Főcsoportfőnökség iratállományát és a különböző ügyosztályok aktáit - civil és szakmai kontroll mellett -, elhelyezzük egy helyen, a szaklevéltárban. Ezt tizenöt éve sokpárti egyakarattal elodázták. Az elmúlt két hétben napvilágra került ügynökjelentések alapján nyilvánvaló, hogy nem halasztható tovább az akták nyilvánosságra hozása. Nincs más kiút. Essünk túl rajta most, egyszer és mindenkorra. Ne higgyük el, hogy az iratok jó helyen vannak a nemzetbiztonsági szolgálatnál. Ne higgyük el, hogy mindaz, ami még nem került elő, nem is fog. Ne higgyük el, hogy a szembesítést és az ebből származó traumákat és gyötrelmeket meg lehet úszni. A sokszor módosított ügynöktörvényünk alkalmatlannak bizonyult, mert nem teszi lehetővé a múlt teljes körű feltárását, sem a szellemi kárpótlást. Az eltitkolt tények szelektíven vagy véletlenszerűen kerülnek nyilvánosságra. Ez nem igazságos, és nem méltányos.
A szolgálatoknak köszönhetően a mai napig nem tudjuk, hogy az államszocialista rendszer végnapjaiban milyen iratokat semmisítettek meg; csak sejtjük, hogy hatalmas adatbázis lett rövid idő alatt az enyészeté. Most került ismét a figyelem előterébe az a tény, hogy irdatlan mennyiségben semmisítettek meg iratokat 1989-ben is. "Saját" legkényesebb irataikat viharsebességgel zúzták be. Rainer M. János néhány éve egy történettudományi világkongresszuson azt mondta: a 110 ezer ügynökbeszervezési (B) dosszié - közel 91 százalékának - 1989 utáni sorsa ismeretlen. A hálózat munkadossziéi (M), azaz ügynökjelentéseik fennmaradhattak. Rengeteg operatív dossziét, az ügyosztályok iratait az új Nemzetbiztonsági Hivatalba, pontosabban a polgári és katonai titkosszolgálatokba "mentettek" át, talán a KGB-s kapcsolat adattömegét is. És hogy ott milyen sorsra jutottak? Máig nem tudni. De ami fennmaradt, ahhoz sem lehet tisztességesen hozzáférni. Az állambiztonsági szervek érdeke erősebbnek bizonyult, mint az alkotmányos demokráciáé. Féltékenyen őrködnek a hazugsággyár egykori termékei felett, mintha csak a hitbizományuk lenne a történeti forrásanyag. Az információs kárpótlás, az egykori megfigyeltek személyiségi jogai és a társadalomnak a múlt hiteles feltárásához fűződő jogos érdekei csupán a retorikában érvényesülnek. Magyarország az egyetlen a volt szovjet blokk államai közül, amely mindennek ma sem tesz eleget. A rendszerváltás után 16 évvel az egyesült Európában ott tartunk, hogy rengetegen zsarolhatnak úgyszólván akárkit valódi vagy állítólagos tetteivel.
Németországban a Gauck Intézet jóvoltából mindenkinek módja van megismerni teljes és valódi történelmét. Nálunk a nagy pártok 14 éve vállvetve akadályozzák, fékezik a diktatórikus múlt feltárását. Az erre vonatkozó törvényeket késedelmesen és korlátozottan fogadták csak el.
Most is azt mondom, amit már évekkel ezelőtt, hiszen szinte semmi nem változott: ki kell szabadítani a köziratokat a nemzetbiztonsági szemlélet fogságából! Szüntelen jogbizonytalanságot jelent, és kétséget ébreszt az állampolgárokban, hogy a volt III/I-es hírszerzési, III/II-es kémelhárítási, III/IV-es katonai elhárítási és a III/V-ös szakszolgálati iratok csak most - töredékesen, lassan, ki tudja, milyen érdekek szerint csepegtetve - jutnak el a Nemzetbiztonsági Hivatalból az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába (ÁBTL). A közélet tisztaságát inkább szolgálná a levéltárnak átadott iratok teljességén alapuló "dossziétörvény", mint az újabb és újabb átvilágítások. A bolgár és szlovák törvény közelebb áll az európai megoldáshoz, mint a német lusztrációs eljárás eltorzításán alapuló magyar maszatolás.
A demokratikus ellenzék tagjaiként nem tudtuk, hogy amikor külföldi barátainkkal - pl. Susan Sontaggal, Hans Magnus Enzensbergerrel vagy Timothy Garton Ashsel - beszélgetünk, a Párizsban kiadott magyar szamizdatot terjesztjük, határokon átnyúló szolidaritási akciót szervezünk, a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja vagy a BBC munkatársaival tartjuk a kapcsolatot, akkor az állambiztonság melyik részlege figyel bennünket, hova teszik a jelentéseket. Mint ahogy ma sem tudjuk, mit minősítenek egyetlen tollvonással szigorú nemzetbiztonsági vagy nemzetgazdasági érdeknek, hogy ezzel időtlen időkre kivonják az aktát a kutatható anyagok köréből. Aki ma azt mondja, hogy az egykori ügynököket és megbízóikat a törvény erejével védeni kell, anonimitásuk, operatív szerepük sérthetetlen, vagy aki a lehallgatott telefonbeszélgetéseket, megfigyelési dossziékat, ügynökjelentéseket évtizedekre elzárja, az hazug vagy gyáva, esetleg mindkettő. A titkosításnak nevetséges kultusza alakult ki az egymást követő kormányok alatt. Ez a szemlélet - erős politikai hátszéllel - uralkodik az egykori III-as Főcsoportfőnökség első két osztályának iratai esetében, amelyek közül számos annyira "szupertitkos", hogy a 2003/III-as "ügynöktörvény" értelmében róluk még egy listát sem tekinthetett meg az átvételért felelős háromtagú szakbizottság! Sorsuk egyetlen bíró egyszemélyi és megfellebbezhetetlen döntésére van bízva.
Ki dönti el, hogy mi sérti - a törvény megfogalmazása szerint - "nyilvánvalóan és kimutathatóan" a Magyar Köztársaság érdekeit? És azon belül milyen szűk csoport érdekeit? Ki dönti el, hogy ki a "közszereplő", és ki nem? Ki dönti el, hogy ki kutathatja a levéltári iratokat? Melyeket igen és melyeket nem, melyeket egészben és melyeket félig letakarva a személyiségi jogok védelmében? Milyen alapon szűkítik az egykori megfigyeltek számára a betekintési jogot? Miért nem teszik lehetővé a tudományos kutatást olyanoknak is, akik az adott résztémában még nem publikáltak, hiszen miből is tehették volna? Miért nem ismerhetjük meg a "hivatásos" megfigyelők nevét, beosztását, tevékenységük életünkre gyakorolt hatását? A hatályos jogszabály anynyira ellentmondásos, oly mértékben szemben áll a korábbi szabályok sok tekintetben megengedőbb gyakorlatával, az adatvédelmi törvénnyel, az alkotmánnyal és persze a megfigyeltek s az egész társadalom érdekével, hogy az egy demokratikus európai országban tarthatatlan. Az ÁBTL jelenlegi igazgatója, Gyarmati György maga is úgy nyilatkozott egyszer: "Engem már rég eltemettek, de - ha a jelenlegi kondíciók maradnak - nemcsak a fiaink, hanem az unokáink is az elsődleges feldolgozással lesznek elfoglalva." Azt is megemlítette: az új törvény alapján a korábbiakhoz képest 30 százalékkal több időráfordítással harmadannyi adatot tudnak kiadni az állampolgároknak.
Egykori célszemélyként és felelős politikusként az UNESCO állásfoglalását tekintem irányadónak: "Minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról. Minden embernek joga van a tudományos, történelmi kutatáshoz. Az elnyomás áldozatainak joga van a kárpótlásra, a kártérítésre." Ugyanez következik a magyar alkotmánynak az információs önrendelkezési jogról és a tudományos ismeretszerzés szabadságáról szóló bekezdéseiből is. Szabad polgárokként elemi jogunk, hogy mi tarthassuk számon, kit, mikor, miért figyeltek az állambiztonság ma is védett "felelősei". Az eddig átvett iratokban a 400 ezer megfigyelttel együtt a hírek szerint összesen 2,5 millió név fordul elő! Személyiségünk megrabolt része az iratok között van. Ki kell szabadítani, át kell adni jogos tulajdonosainak!
P. S.: Éppen a múlt héten kaptam meg a CEU archívumából egy III/III-as dossziét. 1972-ben baloldali tüntetés szervezésének vádjával kizártak bennünket a jogi karról; a III/III-as ügyosztályon Anarchisták fedőnevű dossziét nyitottak, és ebbe egy éven keresztül információkat gyűjtöttek rólunk. Filozófiai írások olvasásán, közös elmélkedéseken és egy március 15-én elzárásra ítélt barátunk segítésén kívül nem volt más "bűnünk". Az intenzív nyomozás során a szervek szóra bírták barátainkat és tanárainkat, feltérképezték kapcsolatainkat és a tevékenységünket. Besúgó, fedőnévvel rendelkező ügynököket állítottak ránk, akik szorgalmasan jelentettek. Az általuk készített jellemrajzok az Anarchisták című vaskos iratanyag legtöbbször idézett forrásai. "Bíró Csilla" fn. és "Garay" fn. személyek - tudtomon kívül - életem alakulását befolyásoló tényezőkké váltak. Jelentéseik közrejátszottak abban, hogy a III/III-as ügyosztály tudomásul vette: mégis el fogom végezni az egyetemet. De politikai jellemrajzom általuk felkent ecsetvonásai szerepet játszottak abban is, hogy az egyetem elvégzése után egy évig nem volt munkám.
Ezt az időszakot, az egzisztenciális bizonytalanságot arra használták, hogy kipuhatolják, hajlandó vagyok-e együttműködni velük. Ez a sikertelen kísérletük szerepet játszott abban, hogy egyre inkább a marginalizálódást választottam, és a demokratikus ellenzékben kötöttem ki.
Amikor rendkívül tehetséges és felkészült barátomról azt jelentették, hogy "sok benne a nyugtalanság és izgágaság", nem tudhatták, hogy mitől vágják el ezzel a jellemzéssel. "Ez a rendszer nekünk nem kell" - idézte tőle hallgatótársa. E kijelentés felelőtlen beárulása nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy Somát - a barátomat - a karról kizárták, és az egyetem elvégzése után nálam is nehezebb, lehetetlen helyzetbe került. "Garay" és "Bíró Csilla" jelzői és kommentárjai kísérték, amerre járt, és ezek a számos összefoglaló jelentésben újra és újra előkerülő "jellemzések" súlyos árnyékot vetettek rá. Hogy mennyit ártottak és mikor, hogyan befolyásolták a pályaképét és sorsát, azt ma már lehetetlen megítélni, de annyi bizonyos, hogy olyan kárt okoztak neki, amiért legalább információs kárpótlás dukál.
