Ezzel szemben a mai ellenzék úgy döntött, hogy - legalábbis a program titkainak feltárásáig - egyszerűen hazudni fog. Nem a jövőre - a múltra vonatkozóan. A "rosszabbul élünk, mint négy éve" szlogenből legföljebb a szavak közti vessző stimmel, minden más hamis. Aki ezt hirdeti, az úgy tesz, mintha még egyszer sem járt volna a Fidesz-kormány milliárdjaiból létesült gyógyfürdők, wellness-szállók valamelyikében, nem látta volna a Ferihegyi repülőtér várócsarnokában tolongó magyar turistákat, nem vette volna észre, hogy az EU-csatlakozást követően - az általános várakozással ellentétben - nemhogy drágultak volna, de éppenséggel olcsóbbak lettek a hazai piacok, és nagyobb ünnepek előtt nem akadt volna el maga is a bevásárlóközpontok között lavinaszerűen ide-oda mozogni próbáló tömegben. Senki ne értse félre: a füllentés bárhol a világon a politikusok bevett eszköztárába tartozik - ha már gyakorolják a hatalmat és az amúgy is valamiért kedves nekik (a hét végén Budapestre érkező Blair brit miniszterelnök például az igazmondást különösen tágan értelmezők közé tartozik). Azt viszont többnyire tiltja a jó modor, hogy olyasmit vessenek az ellenfelek visszamenőleg egymás szemére, ami egyszerűen nem igaz.

Nehezebb volna megmondani, hogy a bevezetőben említett időtényező a választás kimenetele szempontjából is közömbös-e. Jóllehet a közvélemény-kutatások egy ideje már arról tájékoztatnak, hogy a frontok nagyjából "beálltak": a két nagy párt közti különbség a statisztikai hibahatáron belül van, míg a kisebbek továbbra is "küszöb alatt" teljesítenek. Ezeket az információkat azonban tanácsos jókora fenntartással fogadni: nemcsak a mérések esetleges pontatlansága, hanem alapvetően a megkérdezettek viselkedése miatt. Egyrészt még mindig viszonylag magas a szándékosan rejtőzködők vagy akár őszintén bizonytalankodók aránya, másrészt korántsem biztos, hogy a szavazófülke magányában ugyanaz történik majd, mint amit a felmérések mutatnak: a mindenféle mikrokörnyezet pillanatnyi hatása akár felül is írhatja a hosszan tartó mérlegelés eredményét. És ebből a szempontból valóban nem mindegy, hogy a hátralévő nyolc hétben bekövetkező események, illetve a várhatóan fokozódó hevületű megnyilvánulások hatnak-e még, és ha igen, milyen irányban a választópolgárok állásfoglalására. (Emlékezzünk például a tavaly szeptemberi németországi fordulatra: a CDU/CSU simán győzni látszott, ám egyetlen, igaz, vaskos hiba - a leendő pénzügyminiszter személyének ügyetlen megválasztása és az ő "kikiabálása" az egységes 25 százalékos jövedelemadóról - akkora muníciót adott Gerhard Schrödernek, hogy viszszahozhatta a sírból a már temetett SPD-t, és nagykoalícióra kényszerítette a konzervatív keresztény pártokat.)

Számomra azonban jelenleg mégsem a szavazóközönség viselkedésének kiszámíthatósága okozza a legtöbb fejtörést, inkább az, hogy miért maradt el a legfontosabb témák, az igazi közügyek nyilvános, kiérlelt megvitatása - mind az egyes pártokon belül, mind a közélet eltérő színezetű szereplői között. Ez a ki tudja, mióta tartó kampány végső soron leszűkült két ember - vízióktól és személyes ambícióktól egyaránt jócskán túlfűtött - harcára, és ha netán szándékaik szerint még másnak is történnie kellett volna (bár ebben, őszintén szólva, erősen kételkedem), a média jócskán megtette a magáét, hogy ne úgy legyen. Mintha nálunk Gyurcsány Ferencén és Orbán Viktorén kívül mások véleménye az ország sorsáról nem is érdekelné az embereket, illetve az, hogy a többiek miről mit gondolnak, irreleváns volna az "összecsapás" tartalmát illetően. És ez nemcsak azért lehet problematikus, mert ők ketten ugyanazon korosztály és megközelítőleg azonos társadalmi réteg képviselői (ilyen szempontból a kissé túlmozgásos új szupersztár, Kóka János kiválóan egészíti ki duójukat), de azért is, mert ebben a felállásban mellékessé válik, hogy vannak-e még nagyobb érdeklődésre számot tartani képes gondolatok az egyik, illetve a másik oldalon.

S ebből a szempontból valóban lényegtelen az időtényező. Bár nem ismerem sem az írott, sem az elektronikus médiumok idevágó terveit, de az eddigiek alapján kötve hiszem, hogy olyan, mostanáig mellőzött fórumoknak nyitnának teret a későbbiekben, amelyek alapvetően módosítanának a "dupla monológos" konstrukción. Vagy ha mégis, hát ideírok néhány témakört, amiről jó lett volna korábban - és talán még lehetne a hátralévő időben - legalább akkora vehemenciával (és főleg: többek megszólaltatásával) értekezni, mint mondjuk arról, hogy milyen az igazságos állam vagy a szolidáris ország.

1. Külpolitika, szomszédságpolitika: Magyarország két nagy közösség, az Európai Unió, illetve a NATO tagja, amiből jogok és kötelezettségek jócskán fakadnak, érdemes tehát valamelyest elidőzni mellettük. Például az érdekérvényesítés lehetőségeiről, az unió bővítésének ránk nézve várható hatásairól, azonosulásról és elkülönülésről és így tovább.

2. Államháztartási reform: ígérni mindent lehet, 14. havi, illetve korengedményes nyugdíjat,minden településnek óvodát, kisiskolát, 10 százalékpontostb-járulékcsökkentést, karácsonyra villanyvonatot, nyárranejlonbiciklit. De hát az erszény, amiből mindezt fizetni kellene,lyukas. A költségvetési hiány miatt - ami az idén történetesen másfél ezer milliárd forint lesz, a teljes büdzsé kereken húsz százaléka - mi lettünk az EU fenegyereke. Ezt a kérdést júniustól egyetlen kormány sem kerülheti meg. Nem volna-e jobb mégis előre tudni, milyen ötlete, javaslata van a megoldásra, a feladatok sorrendiségére, a prioritásokra?

3. Munka: a Fidesz-MPSZ egyelőre egy "favédőszöveggel" operál és különböző számokkal bűvészkedik, az MSZP pedig úgy tesz, mintha most vette volna észre a foglalkoztatási anomáliákat. A tömeges munkanélküliség az egész EU-ban gond, és nem is kizárólagosan növekedésfüggő, sokkal inkább mélyen strukturális. Azokban a korábban kevésbé fejlett tagországokban, amelyek az évek folyamán az EU-hoz csatlakoztak, ez a probléma még nagyon sokáig megmaradt, miközben stabilnak hitt régi gazdaságokban is feltámadt. A sárkányölő Szent Györgyök kora pedig lejárt.

4. Kábítószer: egy egész generáció (és persze szüleik) számára az egyik legnagyobb kihívás. Már régen megérett a helyzet, hogy mindegyik parlamenti pártnak legyen drogpolitikai programja, és ezek alapján keressék a konszenzust egymással. A kampányban az ifjúságot e tekintetben senki sem szólította meg. Ez a szemérmességnek vagy a tehetetlenség beismerésének a jele?

Talán ennyiből is rájött az olvasó, engem ma még jobban izgat az, hogy miről is szól ez a választás, mint az, hogy ki fogja megnyerni (április 9-éhez közeledve persze ez már hihetően másképpen lesz). Abban viszont nagyon bízom, hogy az újonnan megválasztott Országgyűlés nem lesz kétpárti. Ez itt nem Amerika - akkor sem, ha a választási propagandát jórészt újvilági szakemberek csinálják -, hanem Európa, ahol a parlamentek politikai koloritása jobban lefedi a társadalmak szerkezetét, vázrendszerét. Igaz, tömbösödésre utaló jelek (választási, illetve pártszövetségek) időről időre felbukkannak. De csak azért, hogy utána újra szétessenek.

A szerző újságíró