Nem jött el a "a mi országunk", még a mindenhatóé sem, ő hetedíziglen büntet egykori bűneinkért, melyeket magunknak sem vallottunk meg, de leginkább azért, hogy ezt hittük: hamis, öncsaló identitásunkat eladhatjuk gyermekeinknek, unokáinknak, a jövő nemzedékeknek.

Összedőlt, ránk dőlt a régi világ, s csak most kezdjük megszenvedni, hogy eddig semmit sem tettünk a megismerésért. Mintha egyre gyorsuló körhintában érnének minket az újabb és újabb pörölycsapások, s nem látni a menet végét.

Ezt már nem lehet visszafordítani, jóvátenni: megmérettünk s találtattunk könnyűnek. Törvényszerűen történik, ami történik.

Tán azért nem öntöttünk, öntünk tiszta vizet a pohárba, mert a közvéleményt ez nem érdekli? Ha ez jogcím lenne (miért lenne?), akkor sem igaz: nagyon is érdekli. Elege volt a kisded játékokból, ócska magyarázatokból.

S miért pont a kishalak, a "szerencsétlen megzsaroltak"? Nem pont. Az 1956 kézikönyve III. kötetében például ott vannak a jogtipró vérbírók nevei. Az 1949-es genfi egyezmények értelmében az a sok bíró meg ügyész, akiket ebben az egyetlen kötetben megneveztek, s a máshol nevesített rendőrök, politikai bizottsági tagok stb. olyan bűncselekményt követtek el, amelyekért őket jogállamban mind a mai napig, az idők végezetéig felelősségre kell vonni. Ezt a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1954. 32. törvényerejű rendeletével hazánkban is jogi normává emelte. Érvényességét 1996-ban az Alkotmánybíróság, két évvel később pedig a Legfelsőbb Bíróság is deklarálta. Brutálisabban: ha Kádár János megérte volna, akkor a nemzetközi és hazai jog alapján ugyanúgy bíróság elé kellett volna állítani, mint jugoszláv kollégáját Hágában. Természetesen Vida Ferencet is (a fiatalabbak kedvéért: a Nagy Imre-per bíráját). Nem visszamenőleges hatállyal, hanem az 1956/58-ban (is) hatályos jog alapján.

Forradalmat ugyan valóban nem tetszettünk csinálni, jogállami fordulatot viszont igen, vagyis nem a civil társadalom vétette el a lépést, nem is a kutatók, akik a jogilag is bűnösök jelentős részét megnevezték, hanem a jogalkotó, a Magyar Köztársaság Országgyűlése s a jogalkalmazó. Ennyit a bűnök "hierarchiájáról".

Renner Péter és társai perében az első- és másodrendű vádlottat első fokon Gáspár Gyula, másodfokon Ledényi Ferenc halálra ítélte, kivégezték őket. A negyed- rendű vádlottat Gáspár bíró életfogytiglanra méltatta, másodfokon 18 évet kapott. Majd beszervezték. S vastagon jelentett. Számosan hittek benne, mint a kevés tiszták egyikében. '56 egyik szimboli kus alakja, Erdélyi Tibor "hagyta magát meghalni".

Ül Baló Györggyel szemben a miniszterelnök, s miközben mondja, hogy talán mégis meg kellene oldani "ezt a kérdést", kiesik a szerepéből, arca elkomorul, de ez nem PR, hanem a kudarc beismerése. És mondja persze, hogy alkotmányt kellett volna módosítani, de ehhez nemcsak a Fidesz, hanem a koalíciós SZDSZ sem volt partner. S zengi a jogászkórus: alkotmányosan ezt nem is lehet.

Már minden bástya elesett, ketten tartjuk még magasra a jogállamiság lobogóját, a lengyelek és mi. De én mondom nektek, barátaim: vigyázó szemetek Varsóra vessétek! Recseg az a bástya is, s sohasem hallott robajjal fog összeomlani. S ez is törvényszerű: minél hosszabb a késedelem, annál radikálisabb a "megoldás". Fogunk mi még sírni, hogy bezzeg a németek milyen békésen oldották meg ezt a fránya múltat, ezerkilencszázkilencvenben.

Medgyessy Péter (miután feldobták) első felindulásában megpróbált tisztességes törvényt alkotni, majd meghátrált. Gyurcsány is belevágott, kétszer futamodott meg. Talán fel sem mérte, hogy a "lapokat az asztalra!" milyen számos és mély érdeket sért. Azt sem mérte fel, s még mindig nem méri fel, hogy ezzel a visszakozással hagyja továbbműködni az állambiztonsági zsarolási adatbankot.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

"A magyar szellemi élet képviselői" kiálltak "Szabó István mellett", ők szeretik Szabó Istvánt. Önmagában érthetetlen, értelmetlen demonstráció. Mindenki szereti Szabó Istvánt, ám ők az "ügynökkel" vállaltak szolidaritást, s (nem is olyan nagyon) kimondatlanul elítélték a puszta tény megnevezését. Ezt bizony-bizony aláírták olyan egykori és mostani liberálispárti politikusok, akik máskor, más esetben jottányit sem engednének az igazságból. S a miniszterelnök keblére ölelte az Oscar-díjas filmrendezőt. Holott a nyilvános öklendezés és az összeölelkezés között még lenne néhány választási lehetőség.

Ez a politika szintje. A képmutatásé.

A mi maszatolós, elkenő világunk lassan minden hétre tartogat egy-egy meglepetést. Tegnap Szepesi, ma Szabó, holnap Paskai... Hosszú és fájdalmas lesz még ez a "lista". Százhetvenezer nevet tartalmaz. Talán száznál tartunk.

Az igazsághoz vezető utat a magyar jogalkotó két szűk ösvényre korlátozta. Nagy nehezen megengedte, hogy az egykor megfigyelt megismerhesse, ki jelentett róla, másrészt meglehetősen nyögvenyelősen, de a tudomány képviselőinek is biztosította a kutatás szabadságát.

A törvényalkotó feltehetően maga sem volt tisztában azzal, hogy így mégis megteremtette az igazság megismerésének szűk köreit. Nincs és remélhetőleg nem is lesz magyar bíróság, amely elítél(het)né az egykor megfigyeltet, amennyiben ő nyilvánosságra hozza megfigyelőjének nevét. A tudomány pedig lassú víz, de szépen, sorjában mossa elő a csontvázakat. Ez nem rés a jogállam bástyáján, hanem maga a bástya, ha mégoly ingatag is. Az információs önrendelkezési jog és a tudomány szabadsága nálunk az egyetlen keskeny út az igazság felé. Az alkotmányos alapjogok garanciája.

A valóban nemtelen "leleplezők" igazából senkit sem zavartak. Zavar akkor támadt, amikor az egykor megfigyelt (a szakzsargon szerint: áldozat) Paul Lendvai nevesítette a róla jelentőket, majd még inkább akkor, amikor egy kutató, Gervai András nevezte néven Szabó Istvánt.

Nem az a baj, hogy barátai nem hagyták magára Szabót (mint Tar Sándort, akit kivert kutyaként földeltek el). Ez nagyon is dicséretes. S igaza van annak is, aki "egy kicsit több megértést" kér. Csakhogy nem ennyi történt, nem ez történt: a "magyar szellem" nem az életművel, nem az emberrel, hanem az igazság elkenésével vállalt szolidaritást. Nevét adta a morál tagadásához. A "magyar szellem" előjogokat követel magának, s visszamenőlegesen igazolja útját az osztályhatalomig. Kinyilvánította, vannak morális szabályok, amelyeket mi számon kérünk a társadalmon, de ránk mégsem vonatkoznak.

Messze még az út a demokráciáig.

Egyetlen "független szellem" sem emelte fel a szavát, amikor az ügynöközés mélypontjaként - nem kutatók, hanem "rejtélyes kezek" - kiszivárogtatták Pokorni János nevét. Akit Erdélyihez hasonlóan előbb börtönbe vágtak, majd beszerveztek. Akkor a most oly szuperaktív adatvédelmi biztos sem kérdezte meg, ki a fene ez a Pokorni János. Akkor ezen sem Bauer Tamás, sem Eörsi Mátyás, sem Kóródi Mária nem háborodott fel. Holott illett volna.

Tudják-e az aláírók vagy sem, de ettől azért tény, hogy amikor Szabó Istvánt vállukra emelik, akkor a polgári jogegyenlőséget tagadják, s azt állítják, hogy a tehetségnek előjogai vannak. Dosztojevszkij forog a sírjában. Emlékeznek, ahogy Szabó Szerelmesfilmjében Bálint András veri az Erika ritmusát?

Huszadik századunk egyetlen vállalható hagyománya az 56-os forradalom, amelynek lényege a katarzis, ahogy az egykor hithű kommunisták, brutálisabban: valódi bolsevikok, bizony-bizony Nagy Imrével az élen meghasonlottak, holott csak a bitó lehetett a vége. Benjámin László négy szóban fogalmazta meg: "Bűnös vagyok, elhittem bűnödet". Kivégezték (felkötötték) Magyarország miniszterelnökét, honvédelmi miniszterét, Szilágyi Józsefet, Gimes Miklóst, megölték ("hagyták meghalni") Losonczy Gézát, s akik (még mindig csak a főpernél maradva) kikönyörögték életüket, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, talán ők tették a legtöbbet a demokráciáért.

A rendszerváltáskor fájón derült ki, hogy a "magyar szellem" íróasztalának fiókja üres, most előkerült egy (későbbi) kézirat. A Kézdi-Kovács Zsolté. Hát akkor, uraim és hölgyeim: nemcsak a lapokat, hanem a kéziratokat is az asztalra.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.