Ügynökügyek
Több mint egy éve hetente, kéthetente pár órát a Történeti Levéltárban töltök, és ügynökjelentéseket olvasok.
Nem vagyok kutató, persze, láttam már kutatót, tudom miféle-fajta szerzet az, tudom tehát, hogy én nem vagyok az.
Újságíró vagyok, firkász.
Csak éppen kutatási engedélyt kaptam, szabályosan, legálisan, törvényesen. Történész végzettségem van, publikáltam, nem csak cikkecskéket, de lábjegyzetelt opuszokat is.
Engedélyt kértem, és kaptam.
Kérni pedig - eredetileg - azért kértem, hogy kisegítsem barátomat, kollégámat, akiről kiderült, hogy ügynök volt. Az én dolgom lett volna meglelni azt a dokumentet, szaknyelven szólva B, vagyis beszervezési dossziét, amely bizonyíthatná, hogy beszervezése hogyan, miként történt meg annak idején.
Ezt a papírt nem tudtam megszerezni.
De megtudtam sok minden egyebet.
Sok mindent tudtam meg egy világról, amelybe beleszülettem, amelyben eszméltem, éltem, és megtudtam sok mindent erről a világról, amelyben élek ma is. Nem lett jó kedvem e tudástól.
Szűkebb "kutatási területem" a magyar kulturális élet és a titkosszolgálatok kapcsolata 1945 és 1989 között. Vagyis minden, bármi, akármi.
Pár hét múlva kaptam egy gondosan adjusztált, összesatírozott, visszatakargatott pakkot, majd még további számosat. Mindegyikben előfordult barátom neve.
Igen ám, de egyáltalán nem mint főszereplő.
Egy ilyen dosszié - van belőle vagy tucatnyi féle-fajta - végén vagy elején mindig van egy regiszter, amelyben alfabetikus sorrendben, oldalszám-megjelöléssel felsoroltatnak a paksamétában előforduló nevek.
Na most előadódhatott, hogy barátom 1965 nyarán bevonult egy kórházba mandulaműtétre, ahol az orvosa ügynök volt, és egyik jelentésében említést tett pácienséről, aki két napot időzött osztályán csupán. De én most, negyven évvel később megkaptam ennek a derék gégésznek a munkadoszsziéját, és - eredetileg hírlapíró barátom után nyomozva - áttanulmányozhattam egy budapesti kórház bámulatos részletességgel dokumentált belső életét a hatvanas, hetvenes években.
Így aztán kaptam mindenféle iratokat, amelyekben említés történt kollégámról is, de általában pár szó csupán, amúgy a jelentés fő iránya valami más volt: színház, iskola, kórház vagy másvalaki célszemély, Svéd Sándor operaénekes, példának okáért.
A nevek egymást hívták elő, haladtam dossziéról dossziéra, ismerősökbe, családtagokba bukkantam, hírességekről és "névtelen" kisemberekről tudtam meg sokat - miközben már-már el is feledkeztem arról, hogy miért is jöttem eredetileg.
Sok ezer oldal jelentést lapoztam át, és bizony érdekes és tanulságos volt e ténykedés.
Az első tanulság, amelyet rögzíteni kell mindenekelőtt: a mai magyar legitim törvényhozás legnagyobb szégyene bűzlik itt. Az ügynökügyek törvényi szabályozása a pitbulltörvénnyel és a médiatörvénnyel esik egy súlycsoportba.
Mindenekelőtt, mint a fentiekből is kiviláglik: ma teljesen esetleges, hogy kinek mi kerül a kezébe éppen. Már az is esetleges, hogy mi keveredik a levéltárba át. Ami bizonyos, hogy a létező anyagnak csak piciny töredéke. De hogy ki szelektál és milyen alapon, az nem tudható. Ráadásul a bekerült anyagnak is csak a töredéke kutatható. Néha megáll egy teherautó, lepakolnak arról pár száz zsákot, amelyekben persze zsákbamacska van. Az anyag kevés, de a még kevesebb levéltároshoz képest rengeteg¸ esetleges, hogy mi lesz előkészítve, adjusztálva, mi nem.
Esetleges tehát, hogy mikor mi, mikor ki bukik ki, be, le, fel éppen. Annál is inkább, mert épeszű ember nem gondolhatja, hogy az anyagokban ne mazsoláztak volna már a levéltárba kerülés előtt is arra magukat hivatottnak érző ilyen és olyan ügyesek. Harminc évvel ezelőtt, és három héttel ezelőtt is.
A másik, és tán legnagyobb felismerésem az volt, hogy elképesztő anyagról, nyersanyagról van itt szó. Ebből a levéltári anyagból nem azt lehet felfejteni mindenekelőtt, hogy ki volt ügynök, miért lett az, és mit jelentett kiről, hanem azt, hogy milyen volt az a kor, amelyben éltünk.
Az igazi történész erre használja e levéltár anyagát már ma is.
Mint például Rainer M. János, akinek az ügynökjelentések alapján készített dolgozataiból hökkentő élességgel rajzolódik ki egy ember portréja, egy emberé, aki volt tanár, volt igazgató, hogy végül Magyarország szabadon választott miniszterelnöke legyen.
Ami az ügynököt illeti; a fennálló jogszabályok szerint annak neve titokban marad, letakartatik, kisatíroztatik. Mégis mindig és minden "kutató" számára azonnal kiderül, ki van a fedőnév mögött.
Úgy mondják, ügynök háromféle volt: meggyőződéses, fizetett és megzsarolt.
Én vagy félszázat azonosítottam - kivétel nélkül valamennyi az utóbbi kategóriába tartozott.
Állítólag a belügyi tanfolyamokon ezt direkte okították is; meglelni az ember gyenge pontját, meglelni az embert, akinek gyenge pontja van. A sebezhető pont volt a kiinduló pont. Ez természetszerűen kinek-kinek lehetett ez vagy az, de a lényeg egy volt: súlyos konzekvenciáktól, általában börtönbüntetéstől menekülve kényszerültek a legtöbben erre a keserves pótpályára lépni.
Az ember forradalmi hevében, amikor annak van ideje, kivagdos egy címert a lobogóból, és aztán hazamegy. A következő napokban, hetekben ki se teszi a lábát az utcára, viszont szépen kiveszi részét a kádári konszolidációból, dolgát derekasan végzi, munkahelyén meg is becsülik ezért, már el is felejtette volna az egész forradalmat, amikor jelentkeznek nála különös emberek, akik közlik vele, hogy most letartóztatják, és ellenforradalmi ténykedésért négy-öt év szabadságvesztésre számíthat..., ha csak...
Ilyen egyszerűen ment ez. Találtak egy pisztolyt a szőlőben, láttak valakit valakivel egy kölcsönlakásban, egy férfi randevúzott egy fiatal fiúval - és már kezdődhetett is az alku.
Nyilván sokan voltak, akik nem álltak kötélnek, és nyilván volt olyan is, akinek ennek dacára nem esett semmi bántódása. De volt, akinek igen. És volt, aki beadta derekát, de jelentései semmitmondóak voltak, más viszont belemelegedett, elkapta a hév, ötletekkel is szolgált, önállósította magát, hivatástudata támadt, néha úgy kellett leállítani már.
Ahány ügynök, annyi jellem, annyi sors, annyi emberélet.
Ezért is, no meg azért is, mert én ilyen helyzetbe nem kerültem soha, mellőzném a sommás ítélkezést.
És még valamiért.
Bár voltak kivételek, például a hihetetlenül goromba szegedi ügyek, de a mindent behálózó jelentgetésnek a Kádár-rendszer utolsó húsz, huszonöt évében ritkán voltak komoly következményei a megfigyeltre nézve. Az utazás korlátozása volt a legsúlyosabb konzekvencia, ami persze, például egy világklasszis operaénekes vagy egy orvosprofesszor esetében mégiscsak minősíthető tragédiának. De börtönbe már nemigen jutott senki egy büfében elmondott és gondosan jelentett "reakciós" vicc miatt. (Teli vannak viccekkel a jelentések.)
Az utolsó húsz évben a szolgálat leginkább egy sóhivatal és egy gittegylet elegyének tűnik fel.
Én nem voltam ügynök, de voltam sok minden egyéb. Például a gimnáziumban alapszervezeti KISZ-vezetőségi tag. És ebben a minőségemben részt vettem osztálytársaim KISZ-jellemzéseinek elkészítésében. Ez a jellemzés pedig befolyásolhatta társaink továbbtanulási esélyeit, vagyis sorsát. Adott esetben súlyosabban, mint egy középiskolában ténykedő ügynök-tanár vagy diák-ügynök - mert volt ilyen is - jelentései. Nem biztos, hogy így volt, de így is lehetett, mégpedig könnyeden.
Nincsen hát jogom ítélkezni senki felett.
Az ügynökügy ma Magyarországon körülbelül úgy áll, mint ama december 5-i népszavazási: így is, úgy is katasztrofálisan.
Maradéktalanul jót lépni már bajos lesz.
Ha nyilvánosságra kerül minden, minden akkor sem kerül nyilvánosságra majd, mert ki tudja kik, mikor és mennyit már megsemmisítettek, illetve gondosan kiszemezgettek és elspájzoltak az egyébként gigászi mennyiségű és természetesen tökéletesen áttekinthetetlen irathimalájából.
Egyébként az egész kísértetiesen emlékeztet a megboldogult Magyar Néphadseregre, ahol folytonos volt a rendcsinálás, mégis a totális rendetlenség volt az úr, szüntelen takarítás folyt, és mégis mindig szájig ért a kosz, mindenki mindenkit és mindent kontrollált, és mégis el lett lopva minden mozdítható.
A Történeti Hivatal olvasóterme teli van. Ott szorgoskodunk, szorgoskodnak a kutatók és a kutakodók immár évek óta. Én magam bármikor tudnék egy tucat besúgó névvel szolgálni. Ha megtenném, kérek mindenkit, köpjön orcán, ha szembejön velem.
Nincs más megoldás, mint amit a liberális párt képvisel másfél évtized óta. Nyilvánosságra kell hozni mindent. Különben bármi nyilvánosságra kerül és bármikor.
Sajnos, úgy tűnik, a makori magyar törvényhozás ehhez a lépéshez hitvány, gyáva és cinikus.
Egy megoldás lehetne még.
Ha mindenki, aki ezért vagy azért részt vett ebben a dologban, ebben a magunk-árulásban; mindenki, aki ebbe belekéredzkedett, belement, belekeveredett, belekeverték, belezavarták, beleőrjítették, beleölték, mindenki, aki honfitársáról jelentett vagy jelentetett, és még itt van közöttünk, referálna most. Nem akkor, mikor a fedőneve a lapok első oldalára kerül, hanem most.
Mindazonáltal én nem felejtettem el, hogy miért is indultam el a levéltár Eötvös utcai palotája felé, ha mostanáig sokat nem is tudtam segíteni, mert a keresett papírt elégették, eldugták, ellopták, eltartalékolták, mindenesetre én nem kaphattam meg, hiába kerestem.
Barátom miatt keveredtem ide.
Akit hitvány zsarolással kényszerítettek jelentéstételre, és akinek munkássága szintén és finoman szólva is maradandó; évtizedeken át megjelenő bírálatai persze lehettek bántóak, sőt igaztalanok is néha, de nélkülük az elmúlt félszáz év színháztörténete bajosan lesz már megírható. Tárcái, tanulmányai, könyvei, portréi, tudós monográfiái pedig most már mindig nélkülözhetetlenek lesznek azok számára, akik egy kicsit is érdeklődnek a magyar színjátszás, az operett, a mulatók, a kabarék, a színházépítészet, a kávéházak, Budapest és vidék, vagyis a magyar művelődés históriája iránt.
A magam résziről ezennel csendesen, szerényen kiállok mellette.
Ahány ügynök,
