Vlagyimir Kszencsak nyolc évvel ezelőtt vesztette el bal lábát, érszűkületben. Öt évvel később a hatvanhat éves robbantási szakértő gyalog elindult Moszkvából Szentpétervárra. Az utat 41 nap alatt tette meg. 2003-ban már 22 nap is elég volt hozzá.

A vlagyivosztoki nyugdíjas 2004-ban aztán kerekesszékre pattant és elhajtott Madridig. Idén Skandinávián keresztül Párizsig tekert, 6500 kilométert tett meg 85 nap alatt. A terv Lisszabon volt, ám Franciaországban nem hosszabbították meg vízumát, így az út a párizsi orosz nagykövetségen véget ért.

- Az út meg én teljesen összenőttünk. Csak akkor élek igazán, amikor úton vagyok - a szikár férfi korábban, nem sportolt rendszeresen, de szerinte az ércbányában eltöltött éveknek köszönhetően tűri a megterhelést.

- Nem is tudom, honnan van ehhez erőm. Egész nap hajtok egyenletesen, délután még jobban is megy, mint a reggeli órákban. Az úton többen is megtapogatták a karomat, bár nem vagyok különösebben izmos - mondja Kszencsak és cigarettára gyújt. Fél dobozzal szív naponta, de hajtás közben nem dohányzik - Ha felérek egy magaslat tetejére, akkor rágyújtok, és végiggondolom, hogyan indulok neki a meredek lejtőnek - mert kerekes székkel a lejtő sem pihenő: olyankor a hajtókart erősen tartani kell, hogy neki ne lóduljon, fék ugyanis nincs rajta.

Ilyet sem volt könnyű szerezni, a gyártót nem lehetett meggyőzni azzal, hogy ez kiváló reklám lehet egy strapabíró kerekesszéknek. Így az orosz "Levsa" rekorderklub adott pénzt az útra és a székre. A klub elnöke, Vlagyimir Goloviznyin pedig saját pénzből állta a hazautaztatást is, miután az orosz nagykövetség elutasította a kérést.

Igaz, Kszencsak mindent megtett a költségek leszorításáért. Önmagában is rekord, hogy napi két euróból tette meg az utat Párizsig. Esőkabátján és útközben kapott termokabátján kívül annyi ruhája volt, amennyit magán tartott. Csak élelemre költött, szállásra nem.

- Az éjszaka közeledtével kezdtem keresni az útmenti csendes helyeket. Ha biztonságosnak ítéltem leálltam, és ülve aludtam reggelig - a sportot túlélőversennyel ötvöző férfi szerint leginkább azért kellett beljebb húzódnia az útról, hogy ne ébresszék fel azok, akik eltévedt öregembernek néznék és autóval elvinnék a legközelebbi városba. Főleg, miután egy francia rendőr mentővel vitetette vissza negyven kilométerrel, a legközelebbi kórházba.

- Mondtam, hogy "no prolem", de nem használt. A kórházban szerencsére volt egy oroszul tudó afrikai orvos, akinek megmagyaráztam, hogy mi járatban vagyok. Azt mondták, ha nincsen bajom, akkor nem alhatok itt, mire én megnyugtattam őket, elég, ha az udvaron éjszakázhatok - másnap Kszencsakot aztán az egyik doktornő a saját autóján visszavitte oda, ahonnan a rendőr elvitette.

Külföldön a tavalyi útján járt először. - Svédország és Németország nagyon tetszett, nagyon simák az utak. A franciáknál több volt a durva felületű út, azon nehezebb hajtani - ad sajátos országértékelési szempontot Kszencsak. Igaz a francia út is jobb, mint a kelet-oroszországiak. Az egyedül élő férfi régi tervét, hogy Vlagyivosztoktól Moszkvába hajt, egyelőre a rossz utak miatt nem valósítja meg.

- Vlagyivosztokban is rossz, a meredek lejtők miatt nagyon nehéz mankóval közlekedni, ráadásul mindig köd van, eső és szél - csinál kedvet a férfi a Japán-tenger partján fekvő városhoz, amelytől legalább nyáron igyekszik távolabb lenni.

- Örül a lelkem az úton. Amikor mankóval mentem Pétervárra, megállt egy autós, kivágta az ajtót, azzal, hogy szálljak be. Nem tehetem, mondtam, nem akarok. Azt hiszem nem értette meg, hogy engem az tesz boldoggá, ha saját erőmből haladok.