Rózsa János: - 1956 szeptemberben kezdtük mi el a főiskolát és ebben az egész történetben az a legszomorúbb, borzasztóan szomorú, hogy most, hogy így körülnézek, öten ülünk itt, és rendkívül hiányoznak azok, akik már elmentek. A Gyöngyössi Imre, Gábor Pál, Kardos Ferenc, Huszárik Zoli, aki ugyan később csatlakozott hozzánk, és egy bolgár barátunk. Ez nem tudom, hogy számunkra nagyobb veszteség, vagy a filmművészet számára.

Ebben az osztályban, hogy megértsék a történet előzményét, az osztály nagy része rögtön a gimnázium után került a főiskolára, mindannyiunk örömére, hiszen 800 vagy 900, vagy nem tudom hány jelentkező közül választottak ki minket, lehet, hogy ezerből. De volt ebben az osztályban két olyan ember, aki öt-hat évvel idősebb volt nálunk, ez Gyöngyössi Imre volt és Gábor Pál, akiket a történelem és az élet rendkívül keményen megedzett.

Gyöngyössi Imre három év börtön után volt, koholt vádak alapján, talán el sem ítélték, csak internálták, de minden esetre három év börtön után szabadult és került közénk, Gábor Pali pedig már szintén elvégezte az egyetemet, egy évet tanított is és azt kell mondanom - nem most jöttem rá-, hanem már régóta tudom, hogy a Gyöngyössi Imre nélkül mi nem tartanánk itt, és ő volt talán nemcsak a szellemi atyja ennek a társaságnak, hanem nagyon erős kézzel az összetartója. Fantasztikus, amit köszönhetünk neki és az különösen nagy veszteség.

Az '56-os forradalomban ebből a társaságból egy valaki vett csak fegyveresen részt, ezt most már mondhatjuk, Gábor Pali, ami hát több mint főbenjáró bűn volt, hiszen ezért nagyon súlyos megtorlás járt a forradalom után. Ezt Pali is tudta. Ő megpróbált külföldre távozni, amit akkor úgy hívtunk, hogy disszidálni, a határon elfogták. Szerencséjére az oroszok fogták el, mert azoknak az volt a szisztémájuk, hogy összegyűjtötték az elfogott disszidenseket, vonatra rakták őket, fölküldték Budapester és szanaszét engedték őket. Szemben a magyarokkal, akik ha elkapták volna, akkor bizony következménye lett volna, sokkal súlyosabb következménye.

Mi mindezt tudtuk, tudtuk azt is, személyesen találkoztunk, én is különböző helyeken a Palival, fegyverrel a nyakában, és tudtuk a disszidálást is, úgyhogy amikor én a Gyöngyössinek mondtam, hogy gáz van, mert a Palit láttam, ott együtt voltunk és ő neki fegyvere volt, akkor a Gyöngyössi rám nézett és azt mondta, hogy te, hát a Pali lent volt Dunaföldváron a mamájánál és én néztem rá, mint egy hülyére. Azt mondja, érted? Lent volt Dunaföldváron a mamájánál és ebből értettem, hogy ha megkérdeznek tudtam már, hogy mit kell mondani. Innen tudtam egyébként, hogy a Gábor Pali dunaföldvári, mert akkor még csak másfél hónapot voltunk együtt, nem tudtam, hogy honnan került Pestre. Én gondolom, hogy mások is beszéltek a Gyöngyössivel, hiszen mi reggeltől estig együtt voltunk, az ő lakása volt legközelebb a főiskolához, minden percét, a szabadidőnk minden percét nála töltöttük.

Szóval minden esetre rendkívül megbízhatatlan évfolyamnak számítottunk. Azért mondom ezt ilyen részletesen, mert látom, itt fiatalok is ülnek és akik nem élték át ezt az időszakot, azok a konszolidáltabb Kádár-rezsimből nem következtethetnek arra, ami '56 után, '57-'58-ban itt történt, amikor akasztották az embereket és a megtorlás borzasztó kemény volt, vonatokkal vitték Oroszországba, szóval be voltunk tojva.

Mi rengeteget jártunk színházba, majdnem minden nap főpróbára vagy színházba mentünk és első évben fotó etüdöket kellett csinálnunk, fotóztunk, aztán bementünk a színházba.

Azon a bizonyos februári napon hárman voltak a Jókai Színházban, Kardos Ferenc, a Kézdi-Kovács Zsolt és a Szabó Pista és csak a körülményeket szeretném nagyon röviden elmesélni, hogy a szünetben a zsúfolt aulában mindegyikhez odalépett egy pasas, egy pisztolyt nyomott az oldalának és azt mondta, na gyere ki velem, de feltűnés nélkül. Én ezt a Kardos Feritől tudtam, de a többiek is tudták, mert amikor őket bevitték a rendőrségre, mert három napig a börtön, pincebörtönben őrizték őket és a három vagy, azt hiszem három nap után eresztették ki őket, akkor ennyit azért tudtunk a történetről és nagyon örültünk, hogy szabadok. Erről részletesebben továbbiakban velem nem beszéltek. Hogy erről az Imre mennyit tudott, azt nem tudom, de hogy valamit, az biztos, mert az Imre egészen zseniális koordinálása szükséges volt ahhoz, hogy hát mint utóbb kiderült nem egy személy jelentett ebből az osztályból, hanem több, hogy ezekből a jelentésekből senkinek semmi baja nem lett, sem az osztályban, sem a főiskolán, sem pedig a színész osztályban vagy a végzős osztályban, ez nekik köszönhető. Legalábbis elsősorban nekik köszönhető.

Az önmagában fantasztikus, hogy a három egymástól külön álló és jelentésben nem voltak olyan ellentmondások, amiből kiderült volna, hogy bárki lebukhatna. Hát én a magam részéről megköszönöm a sorsnak, hogy nem, a Demokles kardja nem az én nyakamra esett és tulajdonképpen meg szeretném köszönni nekik is, hogy megúsztuk ezt az időszakot, elvégeztük a főiskolát. Természetesen a továbbiakban is én úgy gondolom, hogy nagyon ügyesek voltunk, hogy hogy bújtunk ki az alól, hogy be kelljen lépnünk a pártba.

Még egy dolgot szeretnék mondani, tehát az egyik újságban megjelent, hogy egy újságíró azt írta, hogy bizonyos korszakok kényszerítő körülményei között más megítélés alá esnek az ember cselekedetei, mint konszolidált időben és ezzel tulajdonképpen azt akartam magyarázni, hogy a Szabó miért megbocsátható, hogy a Szabó aláírt valamit?

Én pedig azt tudom ennek üzenni, hogy bizonyos korszakok körülményei között valóban más megítélés alá esnek a dolgok és ez rendkívül bátor tett volt, hogy végig ezeket a hülyeségeket írták, amik az Élet és Irodalomban, ebben a vacak újságban megjelentek. Nem szerettem volna minősíteni, de kicsúszott a számon. Amit még hozzá szeretnék tenni, ez az újság azt írta, hogy többek között én voltam, akiről a legrosszabbakat írt. Én nagyon meg szeretném kérni, hogy helyettem ne sértődjenek meg. Majd én eldöntöm, hogy haragszom-e valakire és eldöntik azok is, akikről írtak, a Jancsó Miklós, vagy a Mészáros Márta, vagy mit tudom én még ki, ez az én dolgom, hogy mérlegeljem ezeknek a véleményeknek a súlyát.

Kézdi-Kovács Zsolt: - Rózsa János már elmondta, hogy hogy vittek minket be a Petőfi Színház előcsarnokából a második szünetből egyenként kivezetve minket az utcára, ahol már ott állt a három előkészített Pobeda. Nos minket bevittek a mostani Meridian Hotel épületébe, ez akkor az országos főkapitányságnak az épülete volt és ennek elég sok emeletes, legalább három emeletes pincéje volt, amelyet börtönnek rendeztek be és ott már egy rövid folyosói találkozástól eltekintve soha nem találkoztunk egymással többet addig, ameddig ki nem engedtek minket.

Ezután következő három napban szinte mindenfajta pszichológiai nyomást bevetettek arra, hogy megértessék, hogy innen nincs kiút, hogy ha nem írunk alá. Az egyik az volt, hogy olyan körülményeket teremtettek a cellában, hogy ezt megértsük, hogy teljesen a kezükben vagyunk, másrészt a kihallgatások hangneme, engem például gumibottal fenyegettek. Meg kell mondjam, hogy gyakorlatilag az egyetlen rúgást a Szabó Pista kapta, aki emiatt a falnak esett és el kezdett vérezni az orra, de ez mellettem történt még, amikor bevittek, de ezt ő meg is csinálta A napfény ízében.

Nos ennek a három napnak a fő témája az volt, hogy egyenként el kellett mondanunk mindenkiről, hogy mit csinált a forradalom alatt, és újra és újra el kellett mondani és én például és én most innentől kezdve csak magamról tudok beszélni, ezekben az elbeszélésekben én pontosan tudtam, hogy mi az, amit nem szabad mondanom. Nem volt szabad mondanom azt, amit én tudtam, hogy a Gábor Pali fegyverrel harcolt. Én véletlenül találkoztam vele azelőtt, hogy kiment, odament volna a Köztársaság térre, egy barátjával a Baross tér sarkán, a Thököly út legelején találkoztunk, akkor mentek fegyverért.

Azt nem volt szabad elmondanom, hogy én tudom, hogy a Gyöngyössi Imre milyen szerepet játszott a Politikai Foglyok Szövetségének a szervezésében, mert én azt is tudtam, hogy ő, aki előtte is sáros volt nyilván sokkal nagyobb nyomásnak van kitéve, mint bármelyikünk. Azt is tudtam, hogy például a Rózsa Jánosról tudtam, hogy mint ahogy én is, a forradalom utolsó napjaiban mi a bölcsész kari propaganda irodán dolgoztunk a Turján György színházrendező irányítása alatt és a Gábor Pali közreműködésével, propaganda buszokat szerveztek és azon mentünk egészen november 3-ig.

Azt is tudtam, hogy a Szabó Pista naponta riportokat csinál a forradalomról és azt a Szabad Kossuth Rádió leadja. Jellemző egyébként, hogy szerencsére miután rajtunk kívül tulajdonképpen senki nem tudta, hogy az a Pista volt, ez a tény se került napvilágra és ezt az egész történetet azzal, hogy sikerült kilopni ezeket a magnószalagokat a rádióból meg nem történtté lehetett tenni.

Tehát ezeket én mind tudtam és azt is tudtam, hogy viszont nem fogom tudni túlélni ezt a történetet úgy, hogy vernek, hogy internálnak, hogy kizárnak a főiskoláról, mert ez volt az életem, ez volt az életem célja. Az én családomban négy vagy öt olyan ember volt, vezérkari százados, egy zenész, aki mint sváb volt bezárva, maga apám is '45 után egy rövid időre. Tudtam azt, hogy ezek milyen módszerek és azt is tudtam, hogy ezt én nem fogom tudni végig csinálni.

Azt is tudtam, hogy a Gyöngyössi Imrét hogy állatták egy héten keresztül '49-ben a fal mellett, hogy utána a bőr jött le a testéről. Tudtam, hogy én erre nem vagyok elég erős. Azt is tudtam, hogy ezt valamilyen módon túl kell élni, túl kell élnünk és ettől kezdve mindaz, amit csináltunk, az egyrészt az egymás védelme, a másik pedig, hogy természetesen a saját magunk védelme is.

Ebből a tevékenységemből, hogy úgy mondjam, tehát abból, hogy jelentéseket írtam, hála istennek semmiféle előnyöm nem származott, én legalábbis azt hiszem, hogy nem én voltam az utolsó, aki játékfilmet csináltam az osztályból és hát én remélem, hogy baja sem történt senkinek ebből.

Elek Judit: - Arról szeretnék beszélni, ami onanntól kezdve történt, hogy elhagytuk a főiskolát.

Azért tartom ezt különösen fontosnak, mert mindaz, ami a főiskola ideje alatt történt, azt elmondta a Jancsi, a Rózsa János, elmondta, a Zsolt, én csak megerősíteni tudom, hogy hihetetlenül nagy erőt adott az, hogy mi együtt vagyunk, hogy egy történelmi pillanatban kerültünk össze és ez a történelmi pillanat olyan erőt adott, amit együtt éltünk át. És olyan őszinteséget egymás között, ami egyszerűen olyanná tett bennünket, hogy mint egy csonthéjú magot, amit nem lehetett föltörni.

Én azt sem tartom egy rejtélynek, hogy kb. a főiskola elvégzése után egy pár, egy vagy két évvel végül is a Szabó Pistát is és a Kézdy-Kovács Zsoltot is a rendőrség elengedte ebből a borzalomból, hogy nem hagyták őket élni és azt követelték, hogy időnként beszélgessenek velük és időnként valamiket írjanak, mert nem sikerült a mi osztályunkban ügyet csinálni és a főiskolán se. Senkit nem sikerült megbélyegezni, kirúgni, megszűntetni és nem volt többé hasznos az, amit remélhettek a számukra és ez valóban a legnagyobb dolog, ami történhetett egy ilyen helyzetben.

Na most ami viszont utána következik, az azt gondolom, hogy egyrészt hihetetlen erőfeszítéssel, olyan körülmények között, amely szintén ismeretlen a fiatalok számára abszolut, a még koránt sem puhuló '60-as évekbe, ha csak '68-ra gondolnak és Csehszlovákia megszállására, mégis elkészültek az első filmjeink, és a második, és a harmadik, és elkészültek a Szabó István filmjei, és a Kézdi-Kovácsé és a Gábor Pali Angi Verája, és a Gyöngyössi Imre filmjei, és az enyémek is, és úgy készültek el és olyanok voltak, amelyek a legmesszebb mentek el abban, hogy elmondjanak valamit arról, hogy mi a hatalom, mi a zsarnokság, hogy mi a viszonyunk hozzá, mindig-mindig, ahogy ez a Kovács András filmjében is van, a falakba, a falakig és néha úgy, hogy bevertük a fejünket a falakba.

Odáig mentünk mindig, ameddig lehetett maximálisan és néha, mint én a Martinovicsba odáig, ameddig már nem lehetett. De mégis és szeretném elmondani minden rosszindulatú, dilettáns kritikusnak, aki azt mondja és úgy elemzi ennek a fantasztikus dolognak az ismeretében a Szabó István filmjeit, hogy azokban az a bizonyos mondat az biztos azért van. Igen, azért van, természetes, hogy azért van, de nem hogy mondjam a Martinovicsan is azért van és ez nem azt jelenti, hogy azért, mert én írtam jelentést, vagy mert ő írt jelentést, hanem, mert valamit gondoltunk, valamit fontosnak tartottunk, valamit ki akartunk mondani minden áron és ez volt a dolgunk.

Én tartozom egy vallomással, ami talán egy picit megvilágítja azt, hogy mikor, hogy kell az én véleményem szerint dönteni.

Egy író barátom, Csalog Zsolt, már nem él, elhozta hozzám a '80-as években a chartának, ugye az igazi chartának, tehát nem a mostaninak, amit a Hávelék kiszabadításáért kellett aláírni, hogy írjam alá. Akkor én már tízéves szilenciumon túl voltam a Martinovics forgatókönyv miatt játékfilm ügyben és éppen ott álltam, hogy megcsinálhatom a Martinovics című filmet és azt mondtam a Csalog Zsoltnak, nem írom alá, mert attól, hogy én oda biggyesztem a nevemet, a Hável nem fog kiszabadulni, de én nem tudom megcsinálni ezt a filmet, nekem pedig kötelességem, hogy ezt a filmet megcsináljam.

Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy az Elek egy gyáva szar, mert nem írta alá. Én meg azt gondolom, hogy nem voltam gyáva szar és majd a történelem meg fogja mondani, a filmtörténet is, hogy mik voltunk és ezt az idő eldönti.

Kármentő Éva: - Én is azon szerencsések közé tartozom, akiket nem szorongattak meg. Nyilván, ha megszorongattak volna, akkor én sem tettem volna mást, nem tudtam volna mást tenni. Nem lett volna erőm mást tenni.

Ez a dolog most számomra azért érdekes, túl azon, hogy közvetlenül érint a többiek által, mert valami általánosabb jutott eszembe róla, tudniillik azon a főiskolán, ahol mi tanultunk feltehetően nem csak ők ketten vagy hárman voltak azok, akik jelentéseket írtak, hanem többen is. Arról nincs szó, de azokról sincs szó, akik akkor műszaki egyetemisták voltak, vagy bölcsészek voltak és ugyanaz a sors jutott nekik vagy ugyanazokat a leckéket kapták meg az akkori életüktől.

A mieink szerencsések azért, mert megcsinálhatták a filmjeiket, és azok a filmek tanúskodnak mellettük. Minden soruk, minden kockájuk ami készült az igazolja őket visszamenőleg.

Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz azokkal, akik orvosok lettek, mérnökök lettek, nem tudom mik lettek, melósok lettek, azokat mi igazolja, azok hogy igazolják magukat? Az ő életükkel mi lett?

Ezek még olyan feladatok, amik azt hiszem, hogy filmrendezők tollára való feladatok, hogy ezekről majd később még írjanak és azért volna jó, hogy ha ezek a dolgok valami módon kiderülnének, hogy erre törvény kell, vagy nem törvény, ezt én nem tudom, ezt erre hivatottabbak döntsék el.

De hogy azok az emberek, akik kb. ezt az utat járták be és nem önként és dalolva lettek besúgók akkor és később, vagy meggyőződésből, de aztán rájöttek, hogy marhaság volt, vagy hiba volt, vagy bűn volt, tehát azok az emberek valami módon megnyilvánulhassanak és jó volna, ha megnyilvánulnának, mert ezt valahogy most már ki kéne mondani, tisztába kéne tenni. Ez az én mondani valóm a dologgal kapcsolatban.

Rózsa János: - Mielőtt befejezzük ezt a beszélgetést, még egy dolgot szeretnék mondani, illetve kettőt.

Az egyik az, hogy azért érzem károsnak ezeket a vádaskodásokat, amik az újságok címlapján jelennek meg, és amikor kiderül az igazság, akkor az az utolsó oldalon kis betűkkel jelenik meg, mert összemossák azoknak a jelentéseit, akik kárt okoztak, akik másokat bajba vittek, és azoknak a jelentéseit, akik próbálták menteni a menthetőt. Sajnos ezek voltak kevesebben, gondolom.

Még egyetlen kérdést szeretnék érinteni, azt csócsálják egyesek, hogy a Gábor Pali ott volt-e a Köztársaság téren és mutatta-e az a film, amit bejátszottak.

Én kaptam egy e-mailt egy Hoffmann György nevű úrtól, aki annak a bizonyos Marsányi Lászlónak az osztálytársa volt, aki hivatott lett volna megállapítani, hogy a film a Marsányi Lászlót ábrázolja-e, vagy a Gábor Pált. Én azért örülök, hogy az osztálytársa jelentkezett, mert amikor egy fiatal történész állást foglal amellett, hogy a két figura közül, akit egyiket sem ismer, melyik az igazi, akkor az mindig olyan furcsán fest. Nem ismerte sem ezt Marsányi Lászlót, sem a Gábor Pált, de ő tudja, hogy melyik volt az. Ha a Marsányinak a jelen lévő ismerősei vagy barátai '57-ben azt vallották, hogy a Marsányi ott volt és az volt, azoknak igazuk volt abból a szempontból, hogy arra kell vallani, aki már külföldön van, aki már nem elkapható, aki már megmenekült. Arra nyugodtan rákenhették a balhét.

Ez az osztálytársa azt írja, hogy látta azt a rövid bejátszást a Népszabadság szerkesztőségében, ami ment a tévében, de az olyan gyenge minőségű, hogy nem tud véleményt alkotni, noha mozgása és magassága alapján nem tartom valószínűnek, hogy a híradóban a Marsányi Lacit láttam. Láttam őt a Köztársaság téren, de valahogy ez a bejátszás nem stimmel nekem. Minden esetre annak alapján, amit láttam több szól amellett, hogy ez nem Marsányi.

Szabó István: - Egyetlen egy kérdés az, amit ismételten kapok, hogy miért nem mondtam ezt előbb, miért nem mondtam el ezt 16 évvel ezelőtt a rendszerváltáskor? És azt hiszem, hogy ezután a beszélgetés után önök már látják, most már világos, és a Rózsa Jánost idézem, nem volt meghatalmazásom. Ha beszélek, akkor ugyanezek a nevek kerülnek terítékre és ugyanezek a cselekmények és az pedig egy III/III-as akció lett volna. Nagyon sajnálom, nem volt meghatalmazásom.

Azt tudom elmondani, hogy hálás vagyok az osztálytársaimnak, hogy akkor tartották bennem az erőt és a leghálásabb azoknak az osztálytársaimnak vagyok, akik most sajnos már nincsenek itt, és nem tudják elmondani, hogy mi történt, és nem tudják elmondani, hogy jogom van arra, hogy hálás legyek nekik. Lényegében csak ezt akartam elmondani.

És annyit és most elnézést kérek, de nem akarok reklámot csinálni a saját filmjeimnek, annyit, hogy ha úgy hozza a sorsuk, hogy szükségük van tudni azt, hogy hogy kell viselkedni diktatúra alatt, készítettem egy oktatófilmet, az a címe, hogy Bizalom, abban minden szó szerint benne van. Tanulják meg, lehet, hogy szükségük lesz rá.