Vagy ha akkor kérdezik meg például, amikor a Csodálatos Júlia vagy a Napfény íze nem kapott Oscart, vagy amikor a Mephisto kapott. Milyen egyszerű lett volna dönteni! Ilyen "hétköznapokon" persze nincs petíció, így is van rendjén, normális helyen, normális viszonyok között. Mert milyen világ az, ahol fölvetődik a gondolat, jobb, ha ma fejezzük ki szeretetünket barátunk iránt, hátha holnap kiderül róla valami?

Természetesen most gyűjtöttek aláírást, és - talán kevésbé természetesen - engem is megtaláltak a felhívással. A döntés előtt néhány kérdést megkíséreltem tisztázni magamban. Miért szeretem Szabó István filmjeit? Azért-e, mert Szabó István rendezte őket? A kérdés látszólag abszurd, mert nyilvánvalóan azért ilyenek az alkotásai, amilyenek, mert ő hozta létre azokat, mégis, átgondolható, van-e köztük, amelyiket nem a minősége, hanem a szerző személye miatt fogadtam könnyen el? Szerencsére határozott nemet válaszolhattam, amiben talán az is "segített", hogy nem túlságosan régi a személyes ismeretségünk.

Másodjára azt vizsgáltam, változott-e a viszonyom a filmjeihez. A "hír" óta kettőt is újra megnéztem, s közben éppúgy nem a rendező személye járt a fejemben, mint azelőtt. Tehát bátran aláírnám, változatlanul szeretem Szabó István filmjeit, továbbra is bírja tiszteletemet az életmű. De elegendő-e enynyi az aláírásához? Ha igen, mi az ember teendője, amikor egy tisztességes, de ellenszenves életpályát befutott közszereplő kerül hírbe? Az egyik aláírás nem teszi-e kötelezővé a másikat is?

Ekkor még úgy gondoltam, véleményemet, érzelmeimet kizárólag magánügynek tekintem, személyesen terveztem kifejezni azokat.

Január 27-e óta azonban sok víz lefolyt a Dunán, sok hír és ellenhír, rengeteg publicisztika jelent meg mindenfelé. A mélypont az egyik zsurnaliszta választási propagandacikke volt, melyben már ítéletet is hirdetett, miszerint Szabónak vissza kell vonulnia, azután belekevert ebbe a kontextusba miniszterelnököt, ellenzéki pártelnökasszonyt, médiumot, újságírókat - olyan közszereplőket, akiknek nyilvánvalóan semmi közük az ügyhöz.

Ott tartunk tehát, hogy ítéletet kell mondani? Ha nem mented fel az "érintettet", elítéled, ha nem ítéled el, felmented?

Ha másfél évtized nem volt elegendő nemhogy a múlt lezárására, de még a szabad kutathatóságára sem - a jó szándék hiánya, vagy éppen az ellenérdekeltség miatt ez nem meglepő -, akkor nem az lenne-e a tisztességes eljárás, hogy ha valaki egy "aktát talál", tájékoztatja erről az érintettet, megadva a lehetőséget, hogy maga tárja elsőként a nyilvánosság elé? Nem legalább annyira jogos elvárás ez, mint az önkéntességé az ifjúkori botlásokról szóló vallomásokat illetően? Nem áll-e fenn a gyanú, hogy az időzítésben a feltűnés iránti - egyébként természetes - vágy igencsak szerepet játszik?

A kisembernek, az ismeretlennek hasonló hibával, tévedéssel, bűnnel igencsak nagy az esélye arra, hogy örökre, de legalábbis az élete végéig homály fedje tetteit. Aligha igazságos, hogy jószerével csak a közismertet "oknyomozzák", a névtelent meg nem. A közszereplő vétkének nagyobb morális hatása csak mennyiségi különbség: a magánember a családjában, a munkahelyén nemcsak fizikai, hanem etikai érelemben is éppúgy jelen van, mint a hírneves a nagyvilágban. Neki sem jár se több, se kevesebb, ha ugyanazt követte el.

Ezért aztán csak a teljes nyilvánosság, az összes szereplő megismerhetősége útján lehet egyáltalán közelíteni az igazságossághoz. Ne legyen a lebukás "kiváltság", ne pusztán a szellemi, gazdasági, közéleti csúcsteljesítményt felmutatóknak kelljen bűnhődniük, ugyanakkor - ez a csúcsteljesítmény ne minősítse se kisebbé, se nagyobbá azt, ami ezektől független.

Nem tudom, hány vélt vagy valódi, önkéntes vagy kényszerített "kollaboránst" lepleztek le az elmúlt tizenhat év során, hány név került napvilágra azok nevei közül, akik jelentéseket készítettek, de tartótisztekről, ezek parancsnokairól mindenesetre alig hallottunk. Ők lennének a legkevésbé érdekes szereplői ezeknek a történeteknek? Vagy éppenséggel: ez az ő kaszinójuk?

Szeretem Szabó István filmjeit. Hogy őt szeretem-e, eddig is magánügy volt, ezután is az. Csak nehogy jelentés készüljön róla!

És az egészet kikérem magamnak!