Egyenként, külön fejgéppel reflektorfénybe vonva az egykori besúgót. A magyar politizálás történelmünkből ismert, hagyományosan "bölcs" előrelátásának újabb megnyilvánulása ez az egyenkénti pellengérre állítás.

Meddig görgetjük még magunk előtt múltunk romjait? Meddig akarunk még ingoványra építeni, de akár csak álmodni is felhőkarcolót? Úgy tűnik, örökké. 1990-ben sokakkal együtt arra gondoltam: na végre, itt a nagy lehetőség, a magyar történelemben először talán tiszta lappal indulhatunk. Elszalasztott lehetőség lett ez is. A diktatúra életben tartói, az ügynökként őket segítők és saját karrierjüket egyengetők, miként az elnyomók áldozatai is, vesztesei lettek az elodázott esélynek. És azok is, akik egyik csoportba sem sorolják magukat. Magyarán mindenki.

Most ott tartunk, ami sokak szándéka volt, hogy egyre többen, egyre hangosabban mondják: "elegünk van a leleplezésekből, hagyják abba, ne bolygassuk a múltat!" Most ott tartunk, miként az ókori görögök: megkövezik a rossz hír hozóját, a kutatásuk eredményét nyilvánosságra hozókat, az egykori megfigyeltek, meghurcoltak tudomására jutott nevek közzétevőit ítélik el. Most ott tartunk, hogy szinte esély sincs már az egész sötét múltat, s nem csak néhány politikai és egyéb vezető átvilágítását lehetővé tevő törvény megalkotására. Ma ott tartunk, és erre figyelmeztet az ombudsman, hogy az egykori ügynökök nevét közszemlére tévők ellen a személyiségi jog sérelme miatt polgári, de akár büntetőper is indítható.

Magam is aláírója voltam annak a listának, amelyet a Népszabadság közzétett, és szó szerint így szólt: "Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk. Nemcsak magyaroknak. Elvitte a hírünket mindenfele a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt." Mintegy száz név sorakozik e szöveg alatt, akiket a szellemi élet ismert személyiségeiként aposztrofáltak. Köszönöm a megdicsőülést, de a névsorban szereplők közül jó néhánnyal egyetemben nem tartozom a szellemi élet ismertjei közé. De nem ettől függ, hogy az ember aláír-e egy listát, és feltételezem, hogy a megkeresettek hozzám hasonlóan jó darabig hezitáltak, mitévők legyenek. (Abban egészen biztos vagyok, hogy a közismert embereknek a magaménál összehasonlíthatatlanul nagyobb felelősséggel kell ilyenkor szembenézniük.) Fogalmam sincs, ki mi szerint döntött, hányan nem írták alá, miért, s kik voltak ők. Miként jómagam sem tudtam, milyen körben futott szét a szignózásra szánt öt mondat. Mindenki maga döntött, mérlegre téve mindazt, amit az élettől és Szabó Istvántól kapott. Nem hinném, hogy bárki elítélhető a döntéséért. A mostaniért, miszerint aláírt - avagy nem.

A múltbéli más megítélés alá esik. Hogy csak egy nevet ragadjak ki az aláírók közül: nem gondolom, hogy az egykor életfogytiglanra ítélt Göncz Árpád például szimpatizálna egyetlen egykori ügynökkel is. Más kérdés, hogy próbálja megérteni, még ha el nem is fogadja a korabeli tettet, s feltehetően megbocsát. A mérleg, amire a múltat és a jelenig futó életutat felpakoljuk, egyénenként mást és mást mutat. Nem a mérleg csal, csak a rárakott súlyok kinél-kinél eltérő eredményt hoznak. Attól függően, ki miként értékeli a bűnöket és az érdemeket.

Egy pillanatig sem hiszem, hogy Szabó István bűntelen volna. Miként azt sem, amiben ő a televízióban tett kijelentése szerint bizonyos, hogy nem ártott senkinek. Ha ő maga valaha is elhitte volna ezt, sosem születnek meg a művész és a hatalom viszonyát drámai erővel boncolgató filmjei, köztük az Oscar-díjas Mephisto. Most már tudjuk, honnan eredt a késztetés, s miért nem tudott e témától sohasem szabadulni. A Kádár-rendszerben, s főleg a megtorlás éveiben minden kimondott, leírt szónak súlya, gyakran súlyos következménye volt. Ő is pontosan tudja ezt. És rajta kívül tízezrek tanúsíthatják, s fogják még többen is, ha megismerhetik, ki miatt nem vették fel az egyetemre vagy penderítették ki onnan, miért nem kapott útlevelet, kinek "köszönheti" karrierjének megbicsaklását stb.

A múlt megismerése elé behajtani tilos táblát állító politika a Kádár-rendszert idéző apró engedményként, némileg korlátozva ugyan, de az érintetteknek betekintést enged az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában róluk őrzött iratokba. Igaz, manapság több mint egy év alatt jut hozzá a kérelmező a rá vonatkozó dokumentumokhoz. A megfelelő számú személyzetre, úgy tűnik, valamiért nem jutott elég pénz. Ki döntött erről, és gondolt-e rá, hogy a várakoztatás, főleg annyi elveszett esztendő után, csak újabb megaláztatást jelent az egykori megaláztatások terhét máig cipelő érintetteknek.

Döcögve, nagyon lassan, de azért mégis feltárulhat a múlt, megismerhetővé válnak annak fő- és mellékszereplői, statisztái, bár teljes egészében sohasem. Jó volna ezt a folyamatot felgyorsítani, legyünk túl rajta mihamarabb. És, ha kell, aláírást gyűjtve vagy a nélkül, vívódva, hezitálva, de legyen mindenkinek módja mérleget vonni, megbocsátani, vagy konzekvens konoksággal bűnöst kiáltani, hite, érzése, életútja, lelkiismerete szerint.