B. R. elfogultságában fel sem tételezi, hogy akadhat a száz között egy pár, aki már éveken át gondolkodott a besúgók és besúgottak, lapulók és kiállók, a rendszert kiszolgálók és az abból elmenekülők - az emigrációt vállalók - nagyon komplex kérdéséről. Eszébe sem jutott, hogy lehettek az aláírók között, akik végiggondolták: csatlakozásuk miatt sokan elítélhetik őket, esetleg elveszthetnek ingatag barátokat, akik B. R.-hez hasonlóan feketén-fehéren látnak mindent. De legnehezebb azért lett volna érdemileg megválaszolnom B. R. írását, mert olyan összehasonlításokat enged meg magának (amint az a címből is kiderül), melyek számomra elfogadhatatlanok.

Megkönnyebbülést jelent Kis János összehasonlíthatatlanul megfontoltabb, elemző írásával A szembesítés gyötrelmeivel foglalkozni. (február 4.).

Ami leginkább problémát okoz Kis dolgozatában: mintha monolitikusnak tartaná a demokrácia legfőbb bíráját: a közvéleményt - és a nyilatkozókat. Úgy hiszem, e kérdésben is - mint oly sok másban - egyéniek vagyunk. Sokan fordulnak megértéssel azokhoz, akiket mások feláldoznának egy ügy (s olykor a bosszú) oltárán.

Abban egyáltalán nem értek vele egyet, hogy nyilatkozatunk, aláírásunk arra "...buzdítja az állampolgárok közösségét, hogy térjen vissza az elhallgatás 1989 előtti gyakorlatához". Ellenkezőleg. Kiállásunk azt bizonyítja, hogy nem mindenki fordul el a bajba jutottól, ezzel pedig másokat is épp arra ösztökélhet, hogy álljanak a nyilvánosság elé, bármi terheli is lelküket. Ők is megértésre, igaz barátaik töretlen szeretetére számíthatnak.

Alaptalan szerintem az a feltételezés, hogy száz, majd újabb száz ember - egyéniség! - egyazon indíttatásból, a múlt vétkeit palástolandó írta alá a nyilatkozatot. S az is alaptalan, hogy a huszonnyolc szavas szöveg bármit is "tüntetően" elhallgatott volna. Még ha magam is másképp fogalmaztam volna. Miután azonban biztosítottam Szabó Istvánt, hogy a maximális károkozásra időzített leleplezés nem ejthet csorbát barátságunkon, nem tehetem meg, hogy - ha már elém került - ne írjam alá: "Szeretjük, tiszteljük és becsüljük őt." Már csak azért sem, mert minden embert szeretnék szeretni, tisztelni és becsülni. Ez nem mindig - de Szabó István esetében könnyű. A történtek után is. Nemcsak azért, mert - mint Kis János is írja - "Szabó István áldozat volt". Áldozat és együttműködő. Magam is az voltam: a kitelepítésben vagy a szénbányában, ahol munkám a rendszer fenntartását is szolgálta; a gyakran önként vállalt kettős műszakban, hogy tisztjeink ne zaklathassanak a táborban. Együttműködtem akkor is, amikor a forradalom után kimentem Nyugatra - hiszen a rendszer meg akart szabadulni azoktól, akikben nem bízhatott. És egyben áldozat voltam, hiszen író akartam lenni, magyar író, önkéntes száműzetésem azonban megfosztott nyelvemtől, az írástól, és már soha nem érhetem utol azokat, akik itthon maradtak, és a környezet, valamint a tehetség nyomása okán már rég nagy írókká válhattak.

Nem a keserűség beszél belőlem, hiszen magam döntöttem úgy, hogy elhagyom az országot: a zsarnokságot. Nem viselhettem el, hogy szem maradjak a láncban.

Alig hiszem, hogy a száz, később kétszáz aláíró között akadt két hasonló alkatú, sorsú, indíttatású. Talán akad olyan is, aki azért foglalt állást, mert elítéli az érvényes ügynöktörvényt: netán túl tágnak vagy túl szűknek tartja. Esetleg a sok önérdek nélküli mellett olyan is aláírta, akit valaminő egzisztenciális meggondolás is vezetett. Némelyek talán elítélik az elsőéves diák hajdani megbicsaklását, de nagyobb erénynek tartják a megbocsátást a "fogat fogért" parancsánál. Aligha én vagyok az egyetlen, aki veszélyt lát a régi ügynököket leleplező új, önkéntes "ügynökök" megsokasodásában. Attól tartok, ez a csepegtetéses, "a hét ügynöke" módszer inkább a legyintő nemtörődömséghez, érdektelenséghez vezethet, mint ahhoz a társadalmi katarzishoz, amelyet a pszichés rendszerváltás alapfeltételének tekintek.

Rossz az ügynöktörvény, ebben szinte mindannyian egyetértünk Kis Jánossal. Nagyon rossz. Ennél csak a helytelen, hibás felhasználása s az így nyert, szerzett részigazságok közreadása rosszabb. A törvény ugyanis egy korszak kutatását, feltárását volt hivatott szolgálni, nem pedig a személyi kutakodást. A kutatásnak pedig vannak (ha nem is e törvénybe iktatott, de általános) alapszabályai. Ilyen például a kutató és a mintaválasztás elfogulatlansága, az eredmények alapos ellenőrzése, helyes összefüggésrendszerbe állítása stb. Csupán zárójelben jegyzem meg: már elhangzott, hogy a Paskai-iratokat talán csak a vatikáni dokumentumokkal együtt lehetne jelentőségteljesen értelmezni.

Szabó Istvánra visszatérve: nem értek egyet mindennel, amit azóta mondott. De megértem, hogy milyen stressz hatása alatt volt. És sokakkal egyetemben továbbra is azt tartom nagy becsben, amit minderről - legalább féltucatszor - filmjeiben vallott. Ezek a művek aligha születnek meg, ha valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor ez még jelentett valamit, "egyszerű" nyilatkozatban felfedi ügynökmúltját. (Nem '90-ben, mint sokan hajtogatják.)

Egyáltalán nem azt állítom, hogy a személyes gyötrelemből születő alkotás a művész minden kihágását, morális vétségét igazolja. Hanem csak azt, akik úgy érzik, hogy Szabó István már többszörösen is megszenvedett mindazért, amit tizenkilenc évesen vállalt, azoknak különösen joguk van őt elfogadni minden hibájával egyetemben, és kiállni mellette. Én közéjük sorolom magam.

Még ha a kiállás éppúgy gyötrelemmel jár is, mint az árulás, a besúgás, a hallgatás.