A XVIII. század felvilágosult racionalistái számára a hagyományos valami meghaladandót, avíttat, ósdit jelentett. A civilizációs fejlődés egyetemes értékeit hangsúlyozó korai modern szemlélet számára a vidéki és a helyi az elmaradott és az érdektelen szinonimája volt. A hagyományos ebben a megközelítésben premodernként áll szemben a modernnel: feudális a polgárival, önkényes a demokratikussal, kaotikus a szabályozottal, karneváli a kifinomulttal. E megközelítés szerint a civilizációs fejlődés különböző lépcsőfokain álló népek csak abban különböznek egymástól, hogy melyik mennyire volt képes lerázni magáról a tradíció béklyóit.

A XIX. századra azonban a hagyományos és helyhez kötött értékek a nemzeti identitás szerves alkotóelemeivé váltak. Minél inkább terjeszkedett a városi életmód, annál jobban elvágyódtak a városiak a civilizáció káros hatásaitól mentes, érintetlen vidékre: a vidék felfedezése a falusi szokásokat és persze a hagyományokat is felértékelte. A tradíció pozitív értelmet nyert: az időtállóság és az autentikusság szinonimája lett. Az új felfogásban az eredetihez, a gyökerekhez visszavezető tradíció az identitás lényegi magvára mutat rá. Így lesz a hagyományból más népektől megkülönböztető kulturális sajátosság. A városiak szemében az autentikus környezetben élő, autentikus tevékenységet folytató falusiak a hagyomány hordozói, sőt megtestesítői. A tradíció azonban kiemel a történelemből, mert ez a szemlélet csak akkor tekint valamit autentikusnak, ha lényegében nem változik.

A városlakó értelmiségiek felismerték, hogy a városiasodás feltartóztathatatlan folyamata a vidéki életforma és a hagyományos értékek erodálásához vezet. Menteni kellett tehát a menthetőt: összegyűjteni és katalogizálni az eredeti és autentikus szokásokat, tárgyakat, szövegeket, dallamokat, mielőtt azok végleg eltűnnének a föld színéről. Nem tudni azonban, hogy valójában mikor alakultak ki azok a hagyományok és szokások, amelyeket a városiak autentikusnak tekintenek, hiszen azok eredetéről és fejlődésük fázisairól maguk a helybéliek sem tudnak sokat mondani. Paradoxnak tűnhet, de tulajdonképpen a városiak "találták fel" a vidéket; szimbolikus értelemben nekik nagyobb szükségük van rá, mint a helybéli falusiaknak.

A helyi hagyományok ugyanis az identitás biztonságát kínálják fel. A XIX. századi nemzetépítő értelmiségiek a dinasztikus renddel az egyenlő polgárok közösségét állították szembe. A politikai egyenlőséget ugyanakkor nem tudták kulturális azonosságtudat nélkül elképzelni, ezért a szó szoros és átvitt értelmében is közös kulturális nyelvet kellett kialakítaniuk. Ez pedig szabványosítást, a kulturális dialektusok redőinek elsimítását vonta maga után. Ennek során bizonyos hagyományok kiemelkedtek a többi közül és az újonnan megformálódó nemzeti identitás jelképeivé váltak, mások kisebb hangsúlyt kaptak, vagy el is felejtődtek.

A hagyományos népi kultúrára épülő nemzeti identitás az idők során egyre több új elemmel egészült ki. Ezek részben a városi életforma gyakorlatából vétettek, és olykor a politikai rituálék formáját is felöltötték. A nemzetállamnak a kollektív identitás megerősítése és közérthetővé tétele érdekében szüksége volt didaktikus ceremóniákra és ünnepségekre, könnyen érthető jelképekre és szimbólumokra, a közösségi emlékezetet erősítő történelemmagyarázatokra és közgyűjteményekre. A nemzet színháza, himnusza, múzeuma, történelme, nyelve mind ekkor intézményesült - ekkor alakultak ki a még ma is nagy politikai jelentőségű és a kulturális élet egyik legmasszívabb hagyományát reprezentáló nemzeti kulturális intézmények.

A XIX. század második felétől a szabadidő folyamatos növekedése és az egyre szaporodó, s táguló városi terek lehetőséget adtak olyan közös tevékenységek folytatására is, melyek rövid időn belül hagyományossá váltak és tovább erősítették a kollektív identitást. Kávéházak, dalárdák és sportklubok alakultak, a városi lakosság minden rétege megtalálta a maga, később helyi tradícióvá váló szabadidős tevékenységét. A művészetek és a sport mellett a gasztronómia is tálcán kínálta a hagyományteremtés gyakorlatát: például a ma nemzeti ételnek számító gulyás is csak azóta élvezi ezt a kiemelt figyelmet, amióta egy német útikönyvíró szétterjesztette Európában a hírét.

A múlt század második felében a hagyomány bizonyos fokig ismét az elmaradottság - a fejlődés rohamos ütemétől való elmaradás - szinonimája lett. Azok az egzotikus vagy éppen paraszti közösségek, melyekre a két világháború között a hagyomány megtestesítőiként, az időtlen, autentikus kultúra hordozóiként tekintettek, egyre inkább maguk is igényelték a modernizáció áldásait: az áramot, a vezetékes vizet, az életüket és munkájukat megkönnyítő gépeket. A város vidéki nosztalgiáját felváltotta a vidék városiasodásának vágya; a hagyományok módszeres ápolása és a tradíció ünneplése néhány évtizedre háttérbe szorult. A tradíciót és a modernitást immár globálisan is szembeállították egymással. A nemzetállamokat a szerint rangsorolták, hogy hol állnak az egyetlen mintát követő, lineárisan értelmezett modernizáció útján. Ekkor vált "bezzegországgá" az Egyesült Államok, és váltak mintává Nyugat-Európa jólétet, piacgazdaságot és szociális védőhálót biztosító, fejlett országai. Az akkori Kelet-Közép-Európa országai így saját múltjukat - hamisan - a Balkánban, saját jövőjüket pedig a nagybetűs "Nyugatban" vélték felfedezni.

Az ezredfordulóhoz közeledve mindenütt a nemzetállamok és velük együtt a nemzeti intézmények s a nemzeti hagyományok gyengülését figyelhettük meg. Ez - nagyon leegyszerűsítve - a globalizáció meglehetősen összetett és ambivalens folyamatának köszönhető, hiszen a globalizáció többek között a kulturális hagyományok keveredését, a tradíciók egymásba fonódását, szinkretizmusát hozza. Voltaképpen ugyanaz történik most, mint a XIX. század első felében: akkor a nemzetállamok kialakulásának folyamata szelektált a helyi kulturális, nyelvi és történeti hagyományok között, miközben egyiküket-másikukat sztenderdizálva az egész nemzet emblematikus jelképévé tette. Ma pedig a globalizáció folyamata szelektál a nemzeti (és regionális és helyi) hagyományok között, hogy azt beleillessze egy világméretű kulturális mozaikba.

Most induló századunk a modernizáció új korszakát jelenti, melyben a tradíciónak is új helye van. A hagyomány immár nem az ipari forradalom korszakában lenézett és elmaradottnak, avíttnak vagy ósdinak, egyszóval premodernnek tekintett jelenségek szinonimája, de nem is a nemzetállamok korszakában felemelt és időtállónak, igazinak vagy eredetinek - egyszóval autentikusnak - látott tárgyak, szokások, szövegek megbecsült gyűjteménye. A globalizáció korszakában a hagyomány legelsősorban az innováció és a kreativitás forrása: folyamatosan átalakul, újrafogalmazásra, keveredésre, új értékek létrehozására kész. A hagyomány immár nem csupán kultúrtörténeti vizsgálatok tárgya, hanem a jelen megértését segítő interpretációs lehetőség. A hagyomány vitatható és újrafogalmazható; a kulturális örökség élő örökség. A kultúra két pillére - az identitás és a kreativitás - immár nem egymás ellentétei: kölcsönösen feltételezik, sőt áthatják egymást. A demokrácia közege nyilvánosan vitathatóvá teszi a kulturális kánonokat és relativizálja a központi kanonizációt. A kulturális hagyomány nem zárt ékszerdoboz, hanem nyitott, megújuló szellemi-társadalmi gyakorlat. A hagyomány utat nyit a múltba és a jövőbe, elvisz messzi tájakra és a legeldugottabb vidékekre. A tradíció új felfogásának köszönhetően a nosztalgia nem keserű, az utópia otthonos, és általa a tapasztalat élménnyé válik.