Séta az orgona gyomrában
Este tíz óra múlt. Az utolsó kabátot is elvitték a ruhatárból, a nézőtér székeire zöld, éjszakai lepel kerül. A színpadon egyszemélyes fény gyullad, Fassang László orgonaművész szélsebes mozdulattal penderül az ötemeletes klaviatúrasor elé, és ördögi tempóban kezd machinálni a kilencvenkét regiszteren.
- Kisebb operáción esett át szegény, még lógnak a gégecsövek, de alakul - mondja, és a földön tekergő, szürke csőkupacra mutat. - Az elektronikus vezérlésért felelős kábelrengeteget el kell rejteni.
Meséli még, hogy ez itt a kontinens legnagyobb koncertorgonája, és hogy ezenfelül Európa legrégibb darabjával is mi, magyarok büszkélkedhetünk. Az időszámításunk előtti harmadik századból származó hangszerre Aquincumban bukkantak ugyanis rá a régészek. Igaz, az őshangszer még némileg szerényebb sípparkkal rendelkezett: az itteni, közel hétezer darabhoz képest még csak 52-vel.
- Próbálta már ma? - kérdi izgatottan Fassangot a terembe lépő, karikaszemüveges úr, Budavári Attila, a palota orgonaépítési jogát elnyerő pécsi manufaktúra vezetője. A fiatal orgonaművész elégedetten újságolja, egyre jobban szól a mixtura plénum, a klasszikus hangzás és hogy a vox celestis, a mennyei hang is alakul.
Különlegesen kalandos a hangszer története. Miután Németországból és a magyarországi gyárból robusztus kamionokon megérkeztek a fa- és fémsípok, a pécsiek felépítették a látványhomlokzatot.
- Sosem dolgoztunk ilyen viszontagságos körülmények között, a padlót épp műgyantázták, malter loccsant a nyakunkba, többcentis por lepte el az egész termet - meséli Budavári, aki előző este Firenzéből, egy 1531-es orgona restaurálásáról érkezett. - A legnagyobb sípokat tizennégy ember emelte be a helyére, az egyiket egy egész napon át. És a neheze még hátra volt. A látványfal mögött akkor még üres lyuk tátongott, ahova be kellett építeni a hangszer lelkét: a sok ezer sípot például, a tízméterestől az egészen apró, nyolc milliméteresig. Ha nincs tériszonya, szívesen megmutatom - ajánlja, és a következő pillanatban már a monstrum gyomrában mászunk felfelé.
A pár centi széles lépcsősor két oldalán levegővel teli kamrák, rajtuk nehezékként precízen csomagolt téglahalom, a szélellátó egység, a négy motor, a milliméter vékony - a billentyűket a sípokkal összekötő - fa húzószálak, a vezérlőberendezés, légkondicionáló, csigák és sípok, ameddig a szem ellát. A kényes terepre csak az orgonahangoló bejáratos. Állítani pedig nemcsak az építés után, de a koncertek előtt is szükséges.
- Minden egyes sípot külön meghallgatunk - mondja Végh Antal hangolómester. Felkapaszkodik a síperdőben elhelyezett talpalatnyi gumilapra és fülel. Pontosan tudja, melyik csőből érkezik majd a hang, amely még nem tökéletes. Társa egy szinttel lejjebb lenyomja az ébenfa billentyűt, Végh pedig a sárgaréz "hangolóvassal" szűkít egy leheletnyit a síp amúgy is aprócska felső nyílásán. - Évszázadokkal ezelőtt olajfestmény örökítette meg a nagy becsben álló hangolók hasonló mozdulatait - súgja, majd lekiált tíz méterre álló társának:
- Még egyszer! - és finom billentéssel a másik újra hangot üt. Újra és újra, amíg nem tökéletes.
