Semmi sem mossa le Dániáról a Hamlet Marcellusának szavait. Arany fordítása pontosabban követi az eredetit („something is rotten in the state of Denmark”), mint a szállóigévé vált magyar mondás, de az sem finomkodó: „Rohadt az államgépben valami.”

A Mohamed-karikatúrák körüli vihar kitörése óta, ha beírjuk a Google-ba, hogy „Denmark rotten cartoons”, tízezer számra kapjuk a találatokat. Igaz, az előkerülő lapok egy része éppen azt fejtegeti, hogy nem Dániában, hanem másutt van a bűz forrása.

A botrány szálai valóban egy teljesen ártatlan, már-már a szentség illatát árasztó férfiúhoz vezetnek. A negyvenes éveinek közepén járó Kare Bluitgen az egyik legsikeresebb gyermekkönyv-szerző Dániában. „Könyveiben a világ nyomorúsága válik gyermekirodalommá” – írja egy méltatója.

Bluitgen előszeretettel foglalkozik a harmadik világ bajaival: a latin-amerikai fasiszta halálbrigádok áldozatairól, a repülőgép eltérítő terroristák lelki mozgatórugóiról, a gyarmatosítók által megtizedelt indiánokról, a dél-afrikai apartheidről ír a kicsiknek. Külön könyvet szentelt a libanoni Szabra és Satila menekülttáborokban, 1982-ben lemészárolt palesztinok történetének.

Saját hazájában sem feledkezik meg a bevándorlókról. Az új dánok című könyve a kulturális beilleszkedés nehézségeit tárgyalja. Bluitgen első kézből ismeri a gondokat. Bár jobb környéken is vehetne házat, Koppenhága egy bevándorlók lakta negyedében él, és gyermekeit elvből olyan iskolába járatja, ahol sok a más kultúrájú gyerek.

Tavaly nyáron Mohamed prófétáról akart ifjúsági könyvet írni. Ahogy szokta, sok illusztrációval. De hiába tudták Bluitgenről, hogy a legjobb szándék vezeti, egyetlen rajzoló sem merte vállalni a munkát. Féltek az iszlamisták bosszújától, akik a kívülállókra is ki akarják terjeszteni a vallásuk által előírt képtilalmat.

Az eset híre eljutott Flemming Rose-hoz, a legnagyobb dán napilap, a Jyllands-Posten kulturális rovatvezetőjéhez. Az újságíró végére akart járni a dolognak. Meg akarta tudni, milyen erős az öncenzúra. Ezért felkért negyven híres grafikust, hogy készítsenek karikatúrát a prófétáról. Tizenketten álltak kötélnek. Az ő rajzaikat közölte a lap szeptemberben.

Az egész világ ismeri a folytatást. A szerkesztő, a karikaturisták, a dán politikusok, sőt általában a dánok az iszlamista agitátorok és a felheccelt moszlim tömeg első számú ellenségévé váltak. Köztük nem utolsó sorban a jó szándékú és iszlámellenességgel nem vádolható gyermekkönyv-író Bluitgen.

A történet elejét viszont szinte senki sem meséli el. Az egyik kivétel Jörg Lau, a Zeit tárcarovatának munkatársa. Allah és a humor című cikkét a szegény Bluitgen bemutatásával kezdi. (A cikk a signandsight.com jóvoltából angolul is olvasható.)

Lau félig-meddig neokonzervatívnak számít Németországban. Nem válogatja meg a szavait, amikor a baloldali radikálisokról ír. Jól leszedte a keresztvizet Noam Chomskyról és a szlovén világsztár-filozófusról, Slavoj Zizekről. A renegát szocdem Oskar Lafontaine-t, a német balos pártszövetség egyik vezérét Oskar Haidernek nevezte.

Ebben a cikkében azonban Lau elsősorban a dán jobboldalon veri el a port. „A dán kormány a bel- és külpolitikában egyaránt lejáratta magát – jelenti ki. – A moszlim kisebbség felé azt mutatta, hogy csak akkor hajlandó figyelembe venni a kisebbség gondjait, ha szankciók fenyegetik az országot. Holott Rasmussen miniszterelnöknek az első pillanattól fogva úgy kellett volna fellépnie, hogy egyszerre mutasson elvi szilárdságot (a szólásszabadság ügyében) és megértést (a moszlimok vallási érzékenysége iránt). Ám ehelyett kezdetben fennhéjázó volt, aztán meghajolt a nem-demokratikus iszlám rezsimek nyomása alatt.”

Anders Fogh Rasmussen pártjának, a – „bal”-t jelentő neve ellenére – jobbközépen álló Venstrének a konzervatívokkal együtt sincs többsége, ezért a kormány rászorul a Pia Kjaersgaard vezette jobboldali populista Dán Néppárt támogatására, amelynek 24 képviselője van a 179 tagú dán parlamentben.

Amikor kitört a botrány, Kjaersgaard hazaárulónak nyilvánította azokat a dániai moszlimokat, akik vallási szempontjaikat a véleménynyilvánítás szabadsága elé helyezik. S a Néppárt politikája rányomja bélyegét a bevándorlókkal szembeni egész bánásmódra.

„Nem véletlen, hogy éppen Dániában került sor erre a konfliktusra – írja egy másik német újság, a szocdemekhez közel álló Frankfurter Rundschau. Az elmúlt években ugyanis épp ebben az országban folyt a leggyűlölködőbb hangon a bevándorlók körüli vita, és sehol sem szigorították meg annyira a bevándorlási törvényeket, mint itt. Csak 24 évnél idősebb személyek kaphatnak bevándorlási engedélyt azon az alapon, hogy házastársuk Dániában él. A már megtelepedett vőlegénynek nemcsak azt kell bizonyítania, hogy el tudja tartani külföldi aráját, hanem azt is, hogy együttesen is jobban kötődnek Dániához, mint bármely más országhoz. Ami a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy egy Dániában felnőtt török férfi nem hozhatja maga után Törökországból a feleségét.”

Jörg Lau odáig megy el a dán jobboldal kritikájában, hogy egyenesen a fundamentalista imámokhoz hasonlítja a néppárti politikusokat. A dán iszlamisták azt mondják, hogy egy igazhitű moszlim nem lehet a világi állam ugyanolyan polgára, mint bárki más. És a német publicista szerint ugyanezt gondolják Pia Kjaersgaard-ék is.