Ez utóbbit később csak igazolta az a sok néprajzi, szociográfiai írás, amit a hagyományos falusi életmódról olvashattam. Amit akkor közvetlenül nem ismertem, az a társadalom számszerűen jóval kisebb, felsőbb része volt. Hallani viszont halottam róla, mert társadalmi közvetítések révén a mindennapi beszéd tárgya volt, hogy a doktor úr, az igazgató úr, a mérnök úr mit, mikor, hogyan tesz, vagy nem tesz. De hol van már a tavalyi hó? Ma néhány tucat értelmiségi család szokásait, motivációit talán ismerem, de fogalmam sincs arról, hogy a nagy változások után részleteiben milyen társadalmunk mindennapi élete.

Nem így volt ez még az 1970-es években sem. S ha közvetlenül kevesebb tapasztalattal rendelkeztem is a társadalom többségének hétköznapi életéről, az egyre kvalifikáltabbá váló hazai szociológia sok mindenre fényt derített. De ami még fontosabb, a két háború közötti kezdetek után újra áradó szociográfia és a felvirágzó szociofilm minduntalan szembesített bennünket azzal, hogy milyenek is vagyunk. A Magyarország felfedezésének új folyama nem egyszerűen egy könyvsorozat volt. Körülöttem ezt mindenkinek illett ismerni. Ezek a kötetek közéleti viták és személyes beszélgetéseink minduntalan felbukkanó témái voltak, miként a Balázs Béla stúdió számos dokumentumfilmje is. A mai észleleteinkhez - vagy csak az enyémhez? - képest meghökkentően sokat tudtunk akkor a társadalom életéről. Mit tudunk ma?

A brit Sunday Times idei első számának első oldalára került a hír: két kitűnő és többszörösen kitüntetett író - az egyikük a Nobel-díjas V.S. Naipaul - régebben már díjazott két könyvét a Sunday Times a szerzők és a szereplők nevének megváltozatásával húsz könyvkiadónak küldte el. Húsz kiadóból húsz kapásból visszautasította a könyveket. Az ügy kapcsán készült beszélgetésekből, magyarázkodásokból az derült ki, hogy - tekintet nélkül a minőségre - az ismeretlen nevű szerzők érdektelenek, és valójában - legalábbis anyagi szempontból - csak a celebritások könyvét érdemes kiadni. (Vélem, nyugodtan írhatom a celebritás szót a képernyőn ünnepelt személyiség helyett, hisz az internetes vagy lassúbb lapjainkban már ilyen nevű rovatok szerepelnek.)

Ezzel aztán ismét itthon vagyunk, hiszen az ünnepelt, televíziós személyiségek könyvei nálunk is igazán kapósak. Sokat hallunk, s úgy tetszik, mindent tudunk róluk. Tájékozódhatunk öltözködési, étkezési, lakberendezési szokásaikról, családi életükről, barátaikról, vagyis szinte mindennapi életük teljességéről. De hallunk-e - s következésképpen tudunk-e - magunkról eleget, vagy legalább valami keveset? Milyenek az asztali szokások ebben az országban? Mit és hogyan reggeliznek, vacsoráznak a falusiak Göcsejben, vagy az egyetemi emberek a debreceni Nagyerdőben? Milyen a modorunk szórakozás vagy közlekedés közben? Hogyan beszélünk, helyeslünk, tiltakozunk, hogyan állunk sorban - ha kell? Röviden: hogyan viselkedünk? Van-e a magyar társadalomnak valami viselkedésbeli jellegzetessége, amitől más, mint a norvég vagy a burmai? - Kérdéseimből talán kitetszik, hogy nem arra vagyok kíváncsi, hogy ki a magyar; s noha érdeklődéssel olvasom a "mi a magyar" tárgyú esszéket, nyilvánvaló, hogy azok bármennyire is okosak, nem pótolhatják a csak aprólékos megfigyelésekre épülő viselkedésleírásokat. Nem szeretném itt hangzatosan az önismeret hiányát fölhánytorgatni. Ugyanakkor talán nem csak bennem mocorog a kíváncsiság a hazai társadalom észjárását, modorát, normális vagy hóbortos viselkedését illetően.

Mindez arról is jutott eszembe, hogy az angolok viselkedéséről egy közönségsikert aratott könyvet olvasok. Kate Fox antropológus Watching the English című könyve 2004-ben jelent meg, s azokkal a sokszor ki se mondott, rejtett szabályokkal foglalkozik, amelyek egy társadalom viselkedésére jellemzőek. Ez ugyan nem független az általában vett nemzeti kultúrától és nyelvtől, de az érdeklődése korántsem a nemzeti, s főként nem az etnikai identitás oly divatos és izzadtságos gömbölyítése. Ezek a rejtett szabályok a hatókörükben élőkre etnikai, nemzeti különbözőségeiktől függetlenül hatnak, akárcsak egy ország közlekedési rendjében bárkire az íratlan szabályok, vagyis sokszor az írottal szembeni szabálytalanságok. A német vagy török utakon autózó idegen is hosszabb-rövidebb idő után elkezdi betartani ezeket a rejtett szabályokat. Ezért is, és ilyen értelemben kér a szerző elnézést a skót és walesi olvasóitól, hogy nem róluk, nem a britekről, hanem az angolok viselkedéséről ír. Egyúttal demonstrálni kívánja, hogy sem a globalizáció, sem az európai integráció nem nyeli el a különös kultúrákat, s a kultúra-egész részeként egy-egy embercsoport sajátos viselkedésének tradicionális különösségét. Sőt, a globalizáció és az integráció - ellenhatásként - mintegy kihívta az ilyen tartalmú társadalmi színesedést.

A szerzőről tudhatni azt is, hogy mondandóját nem az ujjából szopja. Éveket töltött el azzal, hogy megfigyelje és leírja, hogyan viselkednek az angolok a lóversenyen és futballpályán, és hogyan abban a bizonyos második otthonukként emlegetett pubban, vagyis abban az angol kocsmában, amire nincs külön magyar szó. Szóval ez az antropológia egy igen munkás dolog. Meg is kérdeztem egy tanult antropológus barátomat, hogy nálunk mi ezzel a helyzet. Lehet, hogy már mindent elvégeztek, csak én nem hallottam róla? Szerinte a bontakozó hazai antropológia számos szubkultúrát feltárt már, és kiváló munkák olvashatók a tárgyi kultúráról, vagy a diszkók, drogosok világáról, de anyagi és részben még szellemi kapacitások hiányában nem tudták feltárni a hazai viselkedéskultúra átfogó egészét.

Úgy vélem azonban, hogy más okokat is kell keresni, nem csak a pénz és a képzett kutató kevés. A társadalom szerkezetét vizsgáló és feltáró szociológia iránt is megcsappant az érdeklődés. Dokumentumfilmek ugyan készülnek, de sehol nem láthatók. Szociográfiaként a Magyarország felfedezése sorozat ma is tart, de fenntartása merő kínlódás. Megváltoztak volna az érdeklődés irányai? Kevéssé vagyunk kíváncsiak magunkra, mint régebben? Monoton hétköznapjaink társadalmilag tagolt sokszínűségét mintha elnyelte volna a mindennapi politika sívó homokja. A Milyenek a magyarok? kérdésre ma csak azt a választ találjuk mindenhol és minduntalan, hogy a hazai népesség utálja a politikát, különösen pedig a parlamentet. Ja, és igen kíváncsi a celebritások életére. Csak ennyi?