A Hamasztán-vízió
Mi több: zöld színűek voltak még a tömegben ezerszámra feltűnő - és az amerikai életmód, a "soft power" primitív formáinak átható befolyását idéző - baseballsapkák is. Így ünnepelte Palesztina lakossága az iszlamista terrorszervezet, a Hamasz földrengéserejű győzelmét a palesztin választásokon.
A győzelem abszolút volt: a palesztin "parlament" lehetséges 123 mandátumából 78 egy olyan szervezet birtokába került, amely már 1988-ban, alapító okmányában meghirdette, hogy Izraeli Államnak pusztulnia kell és a volt brit palesztin mandátum egész területén iszlám vallási elveken nyugvó államot kell létrehozni.
A Hamasz chartája mindmáig felidézi a cári Oroszország "feketeszázas" pogromszervezete által kreált hamisítványt, a "Cion bölcseinek jegyzőkönyvét" és annak érvrendszerével "a zsidókat" téve felelőssé nemcsak az első és második világháború kirobbanásáért, hanem a francia forradalomért is. Érthető, hogy szinte napok alatt elterjedt "Hamasztán", egy olyan, újabb fundamentalista és agresszív iszlám állam születésének víziója, amely ma még előre nem látható, ijesztő változásokat gerjeszthet majd az egész közép-keleti régióban.
A még ismeretlen változások eredőit kutatva mindenekelőtt két olyan kérdés bukkan fel, amelyek a helyzet abszurd voltáról árulkodnak és amelyekre ma ezért feltehetően nincs is érvényes és értelmes válasz.
Az első kérdés az izraeli megszállás különleges jellegére utal. Miféle kényszerhatások hozhattak létre egy olyan típusú megszállást, amely lehetővé tette egy, a megszálló ország elpusztítását hirdető mozgalom abszolút többséget hozó győzelmét. Ráadásul egy olyan választáson, amely az első "nyugati" értelemben is szabad választás volt az arab világban? A második kérdés az elsőből fakad: mivel magyarázható, hogy e sajátos megszállás által lehetővé tett szabad és demokratikus választás egy demokráciát tagadó fegyveres terrorszervezetet segít hatalomra, és mit lehet tenni, ha ez már megtörtént?
Ezek a kérdések világpolitikai szintre emelik a Hamasz diadalát.
Ezért a választ - ha egyáltalán létezik - a Közép-Keleten kívül, a régió sorsát meghatározó erővel befolyásoló egyetlen külső hatalom táján, tehát Washingtonban, a Bush-kurzus politikájában kell keresni. Ezt a politikát az iraki beavatkozás csődje és a kudarcot kísérő botrányok miatt számos jogos bírálat éri. Csak éppen az amerikai adminisztráció legsúlyosabb, "több mint bűnnek" minősíthető hibája kerülte el eddig a bírálók figyelmét. Nevezetesen az, hogy Bush és csapata abszolutizálta a nyugati típusú szabad választások hatékonyságát. Úgy vélte, hogy ilyen választások az arab világ különböző típusú önkényuralmi rendszereit szekularizált demokráciákká alakíthatják át. A Bush-adminisztráció nem számolt az iszlám minden más vallásnál mélyebb, mindent átható befolyásával híveinek szemléletére és gondolkodásmódjára. Nem számolt azzal sem, hogy az iszlám milyen mélyen behatol az érintett társadalmak hétköznapjaiba. Így ismételt "meglepetésként" kénytelen észlelni, hogy egy, a nyugati értelemben vett szabad választás a szekularizált mohamedán zsarnoki rendszereket nem a világi demokrácia, hanem az iszlám vallási önkényuralom, a "saria" hatalma felé tolja.
Ennek egyik legfrissebb példája volt a legutóbbi iraki választás is, ahol a szavazók 78 százaléka vallási pártokra adta voksát.
Már ezt megelőzően is számos bizonyítéka volt annak, hogy a Bush-adminisztráció makacsul ragaszkodik ehhez a tévedéshez. Így a demokrácia és a szabad választások elvének érvényesülését köszöntötte a Fehér Ház, amikor az egyiptomi választások a régóta betiltott Mohamedán Testvériség nevű iszlamista szervezetet jelentős képviselethez juttatták a törvényhozásban. (A Hamasz egyébként már alakulásakor ideológiai "előképének" tekintette a Testvériséget.) Még megdöbbentőbb példája volt ennek a makacs tévedésnek, hogy a Bush-adminisztráció nem ellenezte a nyíltan iráni befolyás alatt álló Hezbollah terrorista szervezet belépését a libanoni kormányba, miután az ottani választásokon a Hezbollah számos mandátumot szerzett.
A Fehér Ház most, "Hamasztán" kísértetének felbukkanása után is kitart e többszörösen tévesnek bizonyult felfogása mellett. Bush elnök sajtóértekezletén egyrészt - természetesen - közölte, hogy az Egyesült Államok nem tekinti tárgyalófélnek a Hamaszt mindaddig, amíg az nem mond le Izraeli Állam elpusztításáról és az ahhoz vezető fegyveres harcról. Másrészt viszont azt mondta, hogy a Hamasz győzelme a szabad és demokratikus választások példáját nyújtja Palesztina és az arab világ egésze számára: "A szabad választás pozitív fejlemény volt és pozitívnak tekinthető az is, hogy a többség kifejezte elégedetlenségét a status quóval szemben és visszautasította a régi gárda hatalmát."
Ami a "régi gárdát" illeti, ezzel az utalással búcsúzott Bush az egymást követő amerikai elnökök sorának tárgyalópartnerétől, a palesztin mozgalmat negyven esztendeig vezető Fatahtól, amelyet teljesen szétrohasztott Arafat és környezetének mindent átható korrupciója. Az elnök szavai tükrözték azt a késői felismerést, hogy a Hamasz elsöprő győzelmének jórészt belső okai vannak. Egyben azonban azt is megmutatták, hogy az amerikai kormányzat továbbra is kitart ama hibásnak bizonyult doktrína mellett, amelyet Bernard Lewis, az utóbbi esztendők legbefolyásosabb amerikai iszlámkutatója dolgozott ki. A "Lewis-doktrína" megalkotója győzte meg a Bush-kormányzatot arról, hogy nyugati értelemben vett szabad választások útján az arab világ meghatározó országaiban szekularizált demokráciát lehet - és kell - létrehozni. (Lewis azt hirdeti, amit az amerikai vallási fundamentalizmus hallani akar: hogy az iszlám a maga egészében a modernizmus és a demokrácia antitézise. Más amerikai iszlámisták - mint például Richard Bulliet, a Columbia Egyetem profeszszora - az iszlám fundamentalizmus terjedésének reális magyarázatát adják. E szerint a közép-keleti zsarnoki rendszerek - az amerikai olajérdekek támogatásával - elsősorban szekularizált ellenzéküket terrorizálták. Így, amikor az "igazság pillanata" elérkezett, az Iszlám teokrácia apparátusa volt az egyetlen érintetlen szervezeti hálózat, amely a lázadásnak otthont adhatott.
A makacs ragaszkodás a Lewis-
Ebben a helyzetben az egyetlen reális megközelítés csak korlátozott lehet: felvázolni a lehetséges közvetlen, rövid lejáratú következményeket a két frontálisan szembenálló fél, a Hamasz és az izraeli állam vonatkozásában. A kiindulópont az, hogy az izraeli vezetés és a Hamasz irányítói között véráldozatokkal terhelt szembenállás feszül, amelyet belátható időn belül nem lehet feloldani. Az 1988-ban kezdődött Hamasz-terrorhadjárat nyomán 1989-ben Ahmed Jaszin sejket, a Hamasz ideológiai vezetőjét letartóztatták és csak nyolcéves rabság után bocsátották szabadon. Közben Jaszin rabsága idején is egyre erősödött a Hamasz terrorkampánya és 1994-től kezdve az öngyilkos "mártírbombázók" is egyre nagyobb szerepet kaptak. 2000-ben megkezdődött a második "intifáda", az izraeli megszállás elleni felkelés, és Izrael ettől kezdve megtorlásként a Hamasz-vezetők elleni "célzott merényletek" módszeréhez folyamodott. 2004-ben megölték Jaszin sejket, majd utódját, Abdel Aziz Rantissit is. A Hamasz három mai kulcsvezetőjének mindegyike a célzott megtorlás túlélője. (A Hármak: Khaled Meshal, a Hamasz politikai irodájának elnöke, aki eddig szíriai emigrációból irányította a szervezetet. Hammud Zahar, aki Jaszin sejk orvosa volt, és páciensének megölése óta az ideológiai vezető posztját örökölte. A harmadik tag Izmail Hanija, aki az abszolút többséget hozó választásokon a Hamasz listavezetője volt.)
A triumvirátus láthatóan legtekintélyesebb tagja, Meshal nyomban a választási győzelem után Damaszkuszban bejelentette, hogy a Hamasz valamennyi fegyveres palesztin szervezet bevonásával "nemzeti hadsereget" kíván szervezni. Ez elsősorban a vereséget szenvedett Fatah fegyveres szárnyának, az Al-Aksza brigádnak szólt, amelynek vezetője, a Reuter hírügynökségen keresztül úgy nyugtázta az üzenetet, hogy "a választások óta már nem érvényes a Fatah által Izraeli Állammal kötött fegyvernyugvási megállapodás, a brigád fegyverei ettől kezdve Izrael és a Fatah korrupt vezetői ellen fordulnak". Ha Meshal hadsereg-alapítási koncepciója eredménnyel jár, véget vethet a Hamasz és a Fatah fegyveres frakciói között a választás óta fel-fellobbanó anarchikus párbajsorozatnak.
Azonnali politikai következménye pedig az lenne, hogy a Fatahból nem marad más, mint a palesztin hatóság elnöki tisztét mindmáig betöltő, de már ma is csak formális hatalommal rendelkező Mahmud Abbasz, aki - hogy teljes legyen a tényleges és a névleges hatalom abszurd szétválása - ma is Washington és az Európai Unió egyetlen elismert tárgyalópartnere.
Mi várható ezek után a palesztin hatóság tényleges hatalmának új birtokosától, a Hamasztól, és mi lehet Izrael válasza? A New York Times úgy válaszol, hogy "a jó forgatókönyv egy meghatározhatatlan ideig tartó jégkorszak, a legrosszabb forgatókönyv a fagyhalál".
A belátható jövőben a Hamasz nem mondhat le a chartájába foglalt, a "fagyhalált" idéző tézisekről hitelének kockáztatása nélkül. Ebből indult ki az izraeli vezető politikusoknak meg a hadsereg és a titkosszolgálat irányítóinak részvételével évenként Herzlija városában tartott értekezlet január végi ülése is. A döntés: Izrael számára nincs más lehetőség, mint kitartani az élet és halál mezsgyéjén tántorgó Saron koncepciója mellett, aki eleve abból indult ki, hogy a palesztin oldalon nincs és talán nem is lehet szavahihető tárgyalópartner. Az idézőjelbe tett "békét" ezért egyoldalú akciókkal kell megteremteni.
Ennek a koncepciónak a szolgálatában döntött Saron a Gázai övezet kiürítése mellett. A Jordán mentén kétharmadában már készen álló "biztonsági kerítés" nyomvonalát is ezért határozta meg úgy, hogy a megszállt terület 15 százalékát (a legfontosabb izraeli telepeket és különösen a Kelet-Jeruzsálem köré stratégiai okokból létesített telephálózatot) a védőfal mögé vonja. Ha Saron tudhatná, hogy mi történt, hogy a Hamasztán-vízió akár testet is ölthet, úgy tekintené, mint az egyoldalú elszigetelődés politikájának igazolását.
Herzlijában Saron nyomát követte a megbízott kormányfő, Jehud Olmert, aki csak annyiban lépett új útra, hogy a konferencia résztvevőitől két független elemzést kért a Hamasz várható mozgásáról. Az egyiket a hadsereg és az elhárítás vezetői készítik. A másikat egy szakértői csoport, amelyet a Hamasz "mérsékelt szárnyának" létezésében bízó Giora Eiland nemzetbiztonsági tanácsadó vezet. Így ma az izraeli reagálás a Hamasztán-vízióra annyi, hogy felkészült a "fagyhalálra", de reméli a "jégkorszakot".
Hasonló helyzetekre gondolhatott Albert Camus, a múlt század derekának nagy francia írója, amikor A pestis című regényében ezt a mondatot adja a járvány ellen küzdő orvos-hős szájába: "Ha nincs remény, ki kell találni."
Az amerikai politika abszurd végeredménye tehát az, hogy a térség egyetlen
